Írtam néhány éve egy bloggerről, aki 30 évesen ment el nyugdíjba. Most egy másik hasonló hölgyről szeretnék írni, aki 31 éves korára jutott el odáig, hogy visszavonuljon a napi munkából.
Ő kanadai és természetesen ő is programozónak tanult. A szülei átadták azt a tudást, ami szerintük a sikeres élet receptje, legalábbis az volt az ő életükben.
Ez négy igen egyszerű pontból állt:
– Szerezz egy jól fizető állást. Ezért felejtsd el a hülye írásmániádat, ne a buta álmaidnak élj, inkább tanulj mérnöknek.
– Vegyél egy házat, mert csak a lúzerek dobják ki az ablakon a bérleti díjat.
– Legyél hűséges alkalmazott.
– Vonulj nyugdíjba 65 évesen.
A hölgy feladta az álmát, hogy író legyen, mert azok állítólag semmit nem keresnek, kínkeservesen elvégezte az egyetemet, majd beült egy íróasztal mögé dolgozni és igazán hűséges alkalmazott akart lenni.
Ennek az lett a vége, hogy először heti 60 órát dolgozott, majd még többet, már a kádban, az ágyban és a metrón is a céges e-mailekre válaszolt. Alig aludt, meg is lett az eredménye, egyszer hajnalban ki kellett hívnia az orvost. Ahogy kiderült, rengeteg kollégája is hasonlóan járt, volt aki majdnem a munkahelyén halt meg és ezt szó szerint kell érteni.
S vajon megérte ez a hajtás a biztonságos munkahelyért? Bárkit kirúgtak szó nélkül, ha valamelyik tulajdonos kevesellte az évi 2 milliárd dolláros profitot és létszámleépítést rendelt el.
A hölgy igyekezett keveset költeni és azt vette észre, hogy a szépen növekvő portfóliója lassan kezd közel annyi hasznot hozni, mint amit a munkájával megkeresett.
Ezért még inkább rákapcsolt a megtakarításra, minden kiadás előtt megkérdezte magától, ez közelebb visz az álmaimhoz, vagy távolabb? Új notebook, amin tudok írni és újságíró-tanfolyam? Kell. Új autó vagy hétvégi görbe este 150 dollárért? Szó sem lehet róla.
Kilenc év munka és takarékoskodás után észrevette, hogy a megtakarításai már többet hoznak, mint amennyit a fizetéséből elkölt. Eljött az idő a kiszállásra.
Már csak egy tanács maradt hátra a szülei négy pontjából: vegyél saját ingatlant. Akárhol nézte az ingatlanokat a nagyvárosban, ahol élt, mindenhol minden méregdrága volt. Akár a külvárosban, akár a kül-külvárosban, nem talált normális ingatlant 500 ezer dollár alatt. Persze a bank készségesen adott volna hitelt.
Feltette magának a kérdést, kell-e neki ilyen túlárazott ingatlan, hogy aztán beálljon a sorba és éjt nappallá téve dolgozzon stresszben, mint az összes kollégája, csak hogy fizetni tudja a havi törlesztőket a következő 25 évben.
Az anyja minden tiltakozása ellenére nemet mondott, bérelt lakást és inkább befektette a pénzt, ami mostanra, hála a szerencsés időzítésnek is, már egymillió dollár fölé hízott.
Miután 31 évesen nyugdíjba vonult, a férjével utazgatnak az egész világon, évi 30-40 ezer dollárt költve, ami kevesebb, mint a portfóliójuk hozama és még a drága kanadai bérleti díjat sem kell fizetniük, mivel mindig úton vannak.
Később majd vesznek egy olcsó házat valahol vidéken, mert mint mondják, nem ház, hanem hitelellenesek és inkább élnek, mintsem hogy az egész életük arról szóljon, hogy azért dolgoznak, hogy ki tudják fizetni egy drága ház és autó havi törlesztőjét. Nem akarják, hogy félmillió dollárjuk álljon a házban és semmit ne hozzon ez a pénz életük során. Inkább befektetik ezt a pénzt és élnek, ahelyett, hogy azért élnének, hogy a házukat szolgálhassák.
A blogján leírja, hogyan jutott el ide, hogyan alakult a befektetése a kezdeti években és sok minden mást is.
Érdemes elolvasni a blogját, bár nemrég kezdte írni. Itt találod, természetesen angol nyelven.
(Igen, tudom, ez nem Magyarország és különben is, nem gyári melós volt 120 ezerért. Ezeket már kár leírnod a hozzászólásokban. Ha sikerül megérteni a cikk lényegét, akkor szívesen várom a meglátásaidat.)
