Japán az elvesztett második világháború után a világ egyik legszegényebb államává vált. Hihetetlen munkamorállal, önként vállalt elképesztő mértékű túlórákkal, nagyarányú fejlesztésekkel a világ második legnagyobb gazdaságává vált, évi átlagban 10%-os gazdasági növekedést felmutatva. Már mindenki azt számolgatta, mikor fogja meghaladni a japán gazdaság mérete az Egyesült Államokét. Ha modern elektronikát akartál venni, nem az volt a kérdés, hogy japánt-e vagy valami más ország gyártmányát, hanem hogy melyik japán terméket vedd meg, legyen szó kamerákról, walkmanról, hifiről, szinte bármiről. A japán cégek már az autógyártás területén is elkezdték utolérni az amerikai és európai cégeket. (Ez eddig szólhatna szinte szó szerint Kína történetéről is a kilencvenes évektől, de ezt csak zárójelben. Nincs új a nap alatt....)
Papíron a japán cégek voltak a legértékesebbek a világon, 1989 végén a világ tőzsdei kapitalizációjának közel 60%-át a japán cégek adták (pont úgy, mint most az amerikai cégek) és a japán ingatlanok négyszer annyit értek, mint a sokkal nagyobb lakosszámú és területű amerikai ingatlanok összesen.
S ekkor jött el az összeomlás órája, a tőzsde értékének a 80%-át, az ingatlanpiac az értékének a 70%-át vesztette el. A tőzsde 35 év múlva tudott oda visszakerülni, ahonnan lezuhant (de már csak a világ tőzsdei kapitalizációjának a 4,9%-át éri a tokiói tőzsdén jegyzet részvények összértéke), az ingatlanpiac még mindig nem érte el az 1990-es értékét.
Ezután következett az "elveszett évtizedek" korszaka a japán gazdaságtörténelemben.
Az összeomlás előtt és után született gyerekek most váltak a munkaerőpiac meghatározó szereplőivé. S egy új jelenség ütötte fel a fejét közöttük, a low desire society vagy magyarul alacsony igényű/vágyú társadalom.
Egyszerűen ez a fiatal korosztály nem akar küzdeni, nem akarnak azért dolgozni, hogy saját ingatlanuk legyen, inkább bérelnek lakást, nem vesznek autót, használják a tömegközlekedést vagy kerékpárral járnak, nyoma sincs már a nyolcvanas évek luxuscikkeket hajszoló életvitelnek, sokkal inkább online szórakoznak, mint étterembe vagy hasonló helyekre járnának és igen, nem akarnak házasodni sem.
1982-ben még csak a fiatalok 2-4%-a nem akart megházasodni, 2020-ban már 15-17%-a tudatosan nem akart házasságot. A japán fiatalok 40%-a mondja, hogy jelenleg nincs párja és sokan közülük nem is keresnek párt.
(A japán termékenységi ráta közmondásszerűen rossz, pedig csak 1,15 volt 2024-ben, ami alig rosszabb, mint sok európai országé (Például Olaszország 1,18 gyerek/szülőképes korú nő, de a legfrissebb magyar adat is 1,27, ami éppen jobb, mint a japán adat, de alig), a dél-koreai 0,75-ről már nem is beszélve.)
Az, hogy a fiatalok elkezdték nem hajszolni a világ javait, nem a költekezésben, a tárgyak vagy élmények vásárlásában akarnak kiteljesedni, tulajdonképpen egy üdvözölendő irány is lenne, csak éppen az őrületbe kergeti a japán gazdasági szakembereket ebben a mértékben.
Ha nincs fogyasztás, nem kell termelés sem. Ha nincs termelés, nem kell annyi munkaerő sem. Még mindig él a japán bér-rabszolgaság intézménye az országban, vagyis hogy a cégek nem küldik el a dolgozóikat, cserébe azok nem panaszkodnak, hogy mennyit túlóráznak. Azonban egy stagnáló gazdaság mellett (az elmúlt 35 évben átlagosan 0,78%-kal nőtt a gazdaság Japánban) nem vesznek fel új munkaerőt, rengeteg lett főleg a fiatalok között a szerződéssel dolgozó, akik lényegesen kevesebbet keresnek és sokkal könnyebben munka nélkül találják magukat.
A fiatalok, tanulva az 1990-es összeomlásból és látva, hogy bizonytalan a munkaerőpiaci helyzetük, inkább megtakarítanak. De nem ám részvényekbe vagy kötvényekbe fektetve a pénzt (látva mekkorat buktak a részvényeken a szüleik), hanem egyszerűen készpénzben tartva a megtakarításokat. Mivel közel 35 éve a deflációval küzd a japán gazdaság, ezért nyugodtan megtehetik ezt, nem értéktelenedik el érdemben a pénzük. Azonban ez sem kedvez a tőkepiacnak.
A kínai fiatalok között a tang ping vagy "hanyatt fekvés, heverés", terjed, amiről már itt írtam. Ott is a fiatalok besokalltak a napi 12 óra munkától, hat nap egy héten, ami elvárás velük szemben (hiszen ezt tette naggyá Kínát, hogy mindenki napi 12-14 órát dolgozik, panaszkodás nélkül), ezért éppen csak annyit hajlandóak dolgozni, hogy ne haljanak éhen és inkább lejjebb viszik az elvárásaikat, lemondanak az amúgy is elérhetetlen áru saját ingatlanról vagy kizsákmányolással párosuló karrierről.
A dél-koreai fiataloknál N-Po generációnak hívják a problémát, ahol a Po a biztos szó rövidítése, az N pedig arra a sok (N számú) dologra utal, amit biztos nem tudnak megszerezni, mint a randevú, házasság és gyerekek, illetve saját ingatlan, karrier és így tovább
A szöuli lakások átlagára már meghaladja az egymillió amerikai dollárt. Elérhetetlen összeg egy fiatal számára, közel negyvenévnyi teljes fizetésével összevethető összeg. De egy átlagesküvő 35 ezer dolláros költsége is bőven vetekszik a fiatalok egyéves jövedelmével. Miután a fiatalok 70%-ának van valamilyen diplomája, így a diploma értéke is nagyot zuhant az elmúlt évtizedekben.
Mindezek oda vezetnek, hogy a legtöbben egyszerűen feladják, mert esélyt sem látnak arra, hogy családot alapítsanak, ingatlant szerezzen és gyereket neveljenek. Ezért inkább ők is az elvárásaikat csökkentik és már a rajtnál kiszállnak a versenyfutásból. Ennek legékesebb bizonyítéka a koreai 0,78-as termékenységi mutató, vagyis egy koreai nő élete során 0,78 gyereknek ad életet. Nem nehéz belátni, hogy hamarosan hatalmas demográfiai válság szakad Dél-Koreára.
S a sort még lehetne folytatni. Egy csendes ellenállás vagy felkelés zajlik a világban a fiatalok generációjában a lakhatási válság és a fiatalok növekvő munkanélkülisége miatt, aminek viszont nagyon is kézzelfogható demográfiai és gazdasági hatása van, amivel minél hamarabb kezdeni kell valamit. Mert nagyon jó, hogy több lakást vesznek meg a 70 év felettiek, mint a 40 év alattiak, ahogy nemrég írtam is róla, de ha ezt nem szabályozzuk és nem teszünk valamit a folyamat ellen, annak hamarosan nagyon súlyos ára lesz a gazdaságban a világ legtöbb fejlett országában.
