Több évtizedes vita, hogy megéri-e kifizetni a befektetési alapok költségeit, ad-e hozzá annyit egy alapkezelő a teljesítményhez, ami kitermeli a költségeit.

Sőt, egyáltalán jobb-e egy átlagos alapkezelő teljesítménye, mint maga a piac. (Amelyik piacnak a 90%-át maga az alapkezelők teljesítménye adja, vagyis az átlagos alapkezelő tud-e jobb lenni, mint az átlag, amit leginkább az alapkezelők teljesítménye hoz létre.)

Most jelentek meg a számok az elmúlt éves alapkezelői teljesítményekről.

A S&P 500 amerikai tőzsdeindex tavalyi teljesítménye osztalékokkal együtt 1,4% volt, az aktívan kezelt hasonló cégekbe fektető alapok 66%-a ennél rosszabb eredményt ért el.

Hosszabb távon még nagyobb az elmaradás, ötéves távlatban már az aktívan kezelt alapok 84%-át teljesítette túl a piac, 10 év alatt pedig 82%-át.

Ugyanez volt a helyzet a kisebb cégekbe (úgynevezett midcap és smallcap részvényekbe) fektető alapoknál, ott is az alapok 57% és 72%-át verte maga a piac. Itt is a hosszú táv még rosszabb eredményeket szült, 10 év távlatában itt is többet hozott a tőzsdeindex az aktív alapok 88-88%-ánál.

Persze mindig vannak Legg Masonok, aki 1991-2005-ig túlteljesítette az S&P 500-at még a saját költségei után is. Az ő története is azonban úgy kerek, hogy utána három év alatt annyit bukott, hogy minden addigi előnye veszteséggé vált.

A nemrég még ünnepelt Bill Ackman 2014-es 40%-os nyeresége is már csak múlt. Azóta már sokkal többet bukott, mint a 2014-es teljes nyeresége volt, sokak szemében a közelmúlt hőse fekete báránnyá vált.

A vitát mi sem fogjuk eldönteni, mindenesetre tény, hogy 10 éves távlatban az amerikai cégekbe fektető aktív alapok közel kilenctizede még a saját benchmarkjának a teljesítményét sem tudta hozni, tehát erősen kérdéses, mennyire érte meg ezért akármennyi plusz költséget is fizetni.