Nem akarunk átlagosak lenni, átlagos életszínvonalon élni, átlagos gyerekeket felnevelni. Átlagosnak lenni lúzerség.

Ezért egy magára valamit adó befektető keresi a lehetőséget, hogyan lehetne megverni a piaci átlagot. Részvények okos kiválasztásával, ravasz technikák alkalmazásával, a befektetési alapok rendszeres átvariálásával.

Ezzel vannak tele a gazdasági-pénzügyi lapok is: a legjobb 10 részvény, a jövő év nyertesei, a 15 legjobb befektetési alap és a többi. (Na ja, elég nehéz lenne eladni egy-egy ilyen pénzügyi magazint hónapról-hónapra azzal a címlapsztorival, hogy vedd meg bármelyik amerikai tőzsdébe fektető ETF-et és várjál néhány évet... )

Befektetési guruk ajánlanak tuti lehetőségeket a hírlevelükben minden hónapban, hogy mi lehessünk a legjobbak a piacon,

Aktívan menedzselt befektetési alapok kellő éves költségekért cserébe helyettünk igyekeznek megverni a piacokat.

A nagy kérdés csak az, mennyi anyagi haszonnal jár a piacok megverésének kísérlete.

A kezdetek

Mintegy nyolcvan évvel ezelőttig a részvénytársaságoknak semmilyen adatközlési kötelezettsége nem volt. Ezért a megfelelő részvények kiválasztása volt az igazi kihívás, nem volt könnyű megbízható cégeket találni. Akkoriban a befektetők egy-két céget közelebbről megismertek és csak abba fektették a pénzüket, pont a diverzifikáció (minél több cégbe fektetni a pénzt) lett volna a veszélyes próbálkozás, hiszen a legtöbb cégről egész egyszerűen semmit nem tudtak.

Ebben a környezetben 1934-ben két oktató a Columbiáról megírta az Értékpapír Analízis című tanulmányt, majd egyikük, Benjamin Graham az Intelligens Befektető című könyv szerzőjeként lett ismert.

A könyv sok mai olvasója azt gondolja, hogy a könyv üzenete, hogy az alul értékelt részvények megtalálásával kell megverni a piacot és ebből lehet meggazdagodni. A fentiek ismeretében Graham célja és fő mondanivalója más volt, a megbízható és értékálló vállalatok kiválasztásához kívánt Graham segítséget adni.  A mai értelemben vett "megverni a piacot" kifejezésnek semmi értelme nem volt, mert nem volt érdemi piaci mutató, sőt a piac megvétele sem volt lehetséges, amit ma bárki könnyedén megtehet egy indexkövető alappal.

A piac egyetlen indikátora a Dow&Jones index volt, ami mindössze 30 vállalatot figyelt, azt is rosszul. (Se méret, se ár szerint nem voltak súlyozva a cégek, ahogy az osztalékokat sem vették figyelembe. Egy kicsi, 100 dolláros részvénnyel bíró cég 10 dolláros árfolyam-emelkedése pont annyit számított, mint egy hatalmas cég 10 dolláros részvényeinek a duplázódása.) Persze a 19. század végén, amikor az indexet kitalálták, a legfőbb szempont az volt, hogy egy papíron, ceruzával gyorsan ki lehessen számolni az index értékét minden nap.

Az első befektetési alapok

Bár befektetési alapok már 1924 óta léteztek, ezek csak az igazán gazdagok kiváltságai voltak, ahogy az egész tőzsdézés is. Azonban ezek az alapok sem voltak többek, mint pár összeválogatott részvény, amiket biztonságosabbnak, vagy jobbnak gondoltak, mint az átlag. Az olyan kifejezésekre, mint kockázat mérése, szórás, portfólió-elmélet még 1952-ig, Harry Markowitz híres írásának megjelenéséig várni kellett. Addig az emberek inkább érzésre vásároltak részvényeket, mintsem bármilyen tudományos, vagy annak gondolt elmélet szerint. A portfólió-menedzserek nagy becsben tartott emberek voltak, akiknél volt a bölcsek köve, de elég volt nekik, ha vettek pár cég papírjait, amiről azt állíthatták, hogy ezek jobban hoztak, vagy fognak hozni, mint más részvények a piacon.

Mivel nem volt mihez mérni a teljesítményt, könnyű volt okosnak és bölcsnek látszani.

A változás

A S&P 500 index 1957-es megjelenése gyökeres fordulatot hozott. Ez már egy használható mutatója volt a piac alakulásának, lévén, hogy az 500 legnagyobb vállalat részvényeinek teljesítményét követte nyomon, méghozzá a vállalat mérete alapján súlyozva vette figyelembe az elmozdulásokat.

Miután volt mihez mérni a befektetési alapkezelők teljesítményét, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a legtöbbjük még a piaci átlagot sem tudja hozni, a kiemelkedő teljesítményt nyújtók is hosszú távon már nem tudták érdemben megverni a piacot. Egyre többen vonták kétségbe, hogy az alapkezelők által felszámolt vaskos éves költségek, amiket állítólag a piaci elemzésekért, a tudományos döntésekért és a szakértelemért kell fizetni, megéri-e az árát.

Az alapkezelők szerencséjére hiába nem tudták megverni a piacot, senki nem tudta megvenni azt, így csak elméleti maradt a vita. Senki nem volt arra képes, hogy mind az 500 céget az arányainak megfelelően megvegyen, ahogy azok a S&P 500-as indexben szerepeltek.

Az első indexkövető alap megjelenése

Azonban ez gyökeresen megváltozott, amikor a Vanguard 1976-ban bemutatta az első indexkövető alapját, amely egész egyszerűen hűen lemásolta a S&P 500-as indexet, vagyis ugyanazokat a részvényeket ugyanolyan arányban tartotta, mint az index. Így az alap teljesítménye megegyezett a piac teljesítményével, ha eltekintünk a költségektől és az úgynevezett követési hibától.

John Bogle, az indexkövető alapok kitalálója úgy gondolkodott, hogy egy passzívan kezelt alappal az alapkezelői költséget 0,3% alatt tudná tartani, míg a tranzakciós költségekre elég lenne 0,2%. Így 1,5 százalékponttal olcsóbb tudna lenni, mint az átlag 2%-os díjjal dolgozó befektetési alapok. ami 20 év távlatában 7%-os éves hozamot feltételezve 33%-os előnyt jelentene a normál befektetési alapokhoz képest. (Az alap nem indult sikertörténetnek: rengeteg gúnyos kritikát kapott és mindössze csak 14 millió dollárt vonzott az első évben. Most 100 milliárdnál is több van benne.)

A kilencvenes években a befektetési alapok teljesítményének elmaradása a piaci átlagtól 3,4% volt évente. Ennek több oka volt: a magasabb alapkezelői díj, a túlzott kereskedés miatti többletköltség (az átlagos alapban év végére már csak a 15%-a maradt meg az év eleji eredeti részvényeknek), illetve a remek beszállási lehetőségekre várva túl sok pénzt tartottak készpénzben, ennek is komoly költsége van éves szinten.

A Vanguard S&P 500-as alap több időtávban is jobban teljesített, mint a hasonló befektetési alapok 90%-a. Egy másik felmérés szerint 1984 és 2009 között teljesítményben kétharmadát megverte mindazoknak a hasonló alapoknak, amelyek szintén léteztek ebben a teljes időintervallumban.

A pénzügyi cégek több tucat, sőt néha több száz befektetési alapot hoznak létre, aztán csendben megszüntetik a rosszul teljesítőket és hangosan ünneplik az átlag feletti teljesítményűeket. Ezért tűnik úgy, hogy jóval több a sikeres alap, mint az alul teljesítő. Ezt hívják a túlélők torzítási hibájának. Ha ezt korrigáljuk, megint csak azt a végeredményt kapjuk, hogy az összes hasonló alap 90%-nál jobban teljesített az indexkövető alap.

Az "olcsóbb mindig jobban teljesít hosszú távon" kijelentést egy 2010-es Morningstar tanulmány is megerősíti, melynek konklúziója, hogy két hasonló alapból válasszuk a kisebb költséggel rendelkezőt, mert már öt év távlatában is az fogja nagy eséllyel a több hasznot hozni.

Vagyis a legtöbb felmérés szerint ablakon kidobott pénz az aktív menedzsment címén felszámolt plusz költség, kevés alapkezelő tud annyival jobb teljesítményt hozni hosszú távon, ami fedezné a magasabb költség miatti garantált veszteséget.

A jelen

A fejlődés itt nem állt meg, mert megjelentek a tőzsdén kereskedett alapok, az úgynevezett ETF-ek, amelyek még az indexkövető alapoknál is kisebb költséggel működnek, így még kevesebb költség fogyasztja a befektetett pénzünket. De erről majd írok egy külön cikket.

A guruk tanácsa

Vajon hogyan teljesítenek a guruk hírleveleiben olvasható tanácsok? Mark Hulbert a MoneyWatch újságírója több száz pénzügyi hírlevelet és befektetési tanácsot követett nyomon 1980 óta és az ajánlott papírok több mint 80%-a hosszú távon alul teljesítette a piacokat.

Ha ennyi telik a profiktól, mit várjunk a kisbefektetőktől? A legtöbb esetben eladják a divatjamúlt papírokat (amin már sokat buktak) és megveszik az éppen felkapottakat. Ezért aztán nem meglepő, hogy több felmérés szerint is hosszabb távon évi 6%-kal alulteljesítik a "buy-and-hold" vagyis a megveszem és ülök rajta részvényvásárlók teljesítményét.

A piaci átlagot már csak azért is nehéz túlteljesíteni, mert a befektetési alapkezelők és a tőzsdén kereskedők maguk a piac. Ahhoz, hogy valaki 3%-kal meghaladja a piacot, valakinek 3%-kal rosszabbul kell teljesíteni, hogy az átlag átlag maradhasson. Sőt, a kereskedési költségek miatt még rosszabb a helyzet, hiszen a költségek miatt még az átlagos teljesítő is kevesebbet hoz csak, mint a piac. Ezek után nem meglepő, hogy egy 2010-es felmérés szerint a befektetési alapok 88,9%-a nem tudta még a saját benchmark-ját sem túlteljesíteni.

A végkövetkeztetés

Vajon akkor lehetetlen okosabbnak lenni, mint a piac? Nem, nagyon sok energia-ráfordítással és sok szerencsével akár éveken át is valamivel a piac feletti hozamokat tudunk elérni. Azonban a szerencse-faktort figyelmen kívül hagyva és a költségeket is számolva, az átlagbefektetőnek közel nulla az esélye, hogy komolyan megverje a piaci átlagot éveken át

Sőt, a Dalbar cég felmérése alapján, amely az amerikai tőzsdére fektető alapok pénz be- és kiáramlását vizsgálta, a S&P index 20 éves teljesítménye 9,14% volt (1990-2010), míg ugyanezen idő alatt a tőzsdei alapokba befektetők átlagos hozama csak 3,83% volt. Ennek oka a költségeken túl a rosszkor való ki és beszállás miatti veszteség. Jobban jártak volna, ha megveszik és ülnek rajta, ahelyett, hogy okoskodnak az időzítéssel és a variálással.

Ezért a legokosabb, amit egy kisbefektető tehet, hogy rájön, nem tud okosabb lenni, mint mindenki más, ahogy a profik sem. Ez miatt érdemes inkább a piacot megvenni, mert a piaci átlag általában jóval több, mint az aktívan kereskedő emberek hozama a költségek után. Igazából nem is olyan nagy lúzerség átlagos hozamot elérni a piacon.

Inkább arra figyeljünk, hogy a költségeinket alacsonyan tartsuk és a portfóliónk a nekünk megfelelő módon legyen felépítve.