A társadalmi mobilitás hiánya nagy problémája a legtöbb országnak. (A társadalmi mobilitás azt jelenti, hogy az egyén vagy egy csoport társadalmi helyzete megváltozik, egy szegény család gyereke nem lesz szegénységre kárhoztatva pusztán a származása miatt.)
Ideális esetben a személy a saját életében ki tud törni a társadalmi helyzetéből, kevésbé ideális esetben erre két-három generációra van szükség. A realitás pedig sajnos az, hogy még két-három generáció is kevés ehhez. A társadalmi mobilitás hiánya nem csak az egyén számára katasztrófa, de a társadalom számára is, mert sok értékes ember, aki sokat tudna hozzátenni a társadalom fejlődéséhez és jólétéhez, egyszerűen kiesik a rendszerből a származásából eredő hátránya miatt.
1427-ben Firenze majdnem csődbe került az állandó háborúzások miatt, ezért összeírták a lakosokat név, bevétel és vagyon tekintetében, hogy megadóztathassák őket. Ezzel egy nagyon értékes adatsor keletkezett, ami jó betekintést ad az akkori jövedelmi és vagyoni viszonyokba. Az olasz családnevek talán a régi városállamok miatt területileg jól behatárolhatóak és egy-egy régióra jellemzőek.
Sauro Mocetti és Guglielmo Barone, a Bank of Italy kutatói vetették össze az 1427-es társadalmi és vagyoni helyzetet a 2011-es firenzei adóbevallásokkal a családnevek alapján.
Személyiségi okok miatt betűkkel jelölték a családneveket.
Azt találták, hogy akik jól kereső és vagyonos családok voltak 1427-ben, azok nagy része a családnevek alapján szintén az élmezőnyben végeztek és fordítva, a társadalmi létra alján lévők nagy része 600 évvel később is a társadalom alsó feléhez tartoztak.
Nagyon fontos, hogy itt nem oligarchákról, diktátorokról, márkikról és grófokról van szó, hanem az átlagemberekről.
A társadalmi mobilitás rugalmasságát 0 és 1 között szokták értékelni, minél kisebb a szám, annál könnyebb az egyénnek kitörnie a születéskori helyzetéből. Ilyen szempontból a legjobb a helyzet a skandináv államokban, ott 0,2 ez az érték.
A 19. század végéig a társadalmi mobilitás rugalmassága (rugalmatlansága) 0,8-0,9 volt szinte egész Európában, a huszadik században javult csak a helyzet valamennyire.
Érdekes még, hogy a legjobban kereső szakmák sorrendje nem változott érdemben, bár a cipőkészítők és selyemárusok természetesen azért kiestek a társadalom felső rétegéből. (De a régi mesterek leszármazottai nem, csak szakmát váltottak.)
Akit érdekel jobban a tanulmány, itt tudja elolvasni.