Egyre többet hallani, hogy sokak szerint újra stagfláció köszönt a világgazdaságra. Ez nem lenne újdonság, hiszen a hetvenes években ez volt jellemző a világ nagyobbik felén.
De mi is az a stagfláció és miért lepte meg a döntéshozókat annak idején?
Az addigi közgazdaságtan szerint a döntéshozóknak választani lehetett a magas infláció-alacsony munkanélküliség vagy az alacsony infláció-magas munkanélküliség között.
Ebben az volt a logika, hogy az infláció a gazdaság egészségének a jele. Ha nő a gazdaság, több munkáskézre és nyersanyagra van szükség, ami növeli ezeknek a költségét illetve a magasabb fizetések miatt nő a vásárlókedv és a kereslet az árukra, így nőnek az árak, vagyis infláció lesz. (Ezért tartják az évi 2% körüli inflációt egészségesnek, azt mutatja, hogy van gazdasági növekedés, de még nem túlfűtött a gazdaság és nem szabadultak el az árak sem.)
Ennek ellentéte a recesszió, amikor nem kell annyi munkáskéz és nyersanyag sem, mert csökken a termelés, vagyis csökken a kereslet és az emberek jövedelme is illetve nő a munkanélküliség. Ha csökken a kereslet, akkor az árak is vele együtt csökkennek. Azaz eltűnik az infláció, de ennek az ára a magas munkanélküliség lesz.
Ez a modell megdönthetetlennek bizonyult és a fejlett világban eléggé kordában is volt tartva az infláció.
A második világháború utáni gazdaság valóban csoda volt, a fejlett világ nemzetei talán még soha nem éltek át ilyen nagy gazdasági és jóléti fejlődést ilyen rövid idő alatt.
A dollár éves inflációja az ötvenes-hatvanas években két százalék környékén volt átlagban, minden kiszámíthatónak és jónak tűnt:
Az amerikai munkanélküliség úgy volt alacsony, hogy ebben az időben álltak munkába a nők és jelentettek új munkaerőt a bevándorlók tömegei. Ennek ellenére a gazdaság fel tudta szívni a rengeteg új munkaerőt. (Négy százalék alatti munkanélküliségi ráta a gyakorlatban munkaerő-hiányt jelent, a cégek nem találnak megfelelő jelöltet egy-egy pozícióra.)
A fizetések úgy nőttek 70% körül a hatvanas években, hogy emellé mindössze évi másfél-két százalékos infláció társult plusz rengeteg családban az addigi egy kereső helyett két kereső lett a nők tömeges munkába állása miatt. Ilyen reálbér-emelkedést valószínűleg még soha nem tapasztaltak a fejlett világban.
Az államadósság GDP arányosan rohamosan csökkent, nominálisan is alig-alig nőtt:
A háztartások adóssága sem nőtt érdemben a hatvanas években, a jelenlegi 80%-os GDP arányos adóssághoz képest kifejezetten jó értéket mutatott.
A 1,5%-2%-os infláció mellett a tízéves állampapírok 4-6%-os hozamot biztosítottak a hatvanas években, a kockázatkerülő befektetőknek is biztonságban gyarapodott a pénze.
Ha ez nem aranykor volt, akkor mi? Úgy tűnt, hogy a növekedésben nincs megállás, a jólét egyre csak nőni fog, a holnap kiszámítható és biztos.
Erre az idilli állapotra rúgta rá az ajtót a hetvenes évek.
A baljós jelek már a hatvanas évek legvégén jelentkeztek, az infláció elkezdett kúszni felfelé, a gazdasági növekedés kezdett kifulladni, a stagfláció kifejezést ekkor alkották meg Nagy-Britanniában.
A stagfláció a gazdasági stagnálás és az infláció szavak összevonásából származik és nagy meglepetést okozott a közgazdászoknak, hogy ez egyáltalán lehetséges. A cikk elején írtam, hogy az akkor uralkodó elmélet szerint vagy gazdasági növekedés van és infláció vagy stagnálás, de akkor a kereslet csökkenése miatt nincs infláció.
Most pedig azzal kellett szembesülni, hogy gazdasági stagnálás és infláció van egyszerre.
A hetvenes évek borzalmas gazdasági környezetének kialakulása több dolog együttes eredője volt.
Az egyik ilyen a gazdasági ballépések sorozata. Nixon elnök az infláció megfékezése érdekében 1971-ben, kevéssel az új elnökválasztás előtt, amin ő is indult (és egyébként nyert), 90 napra befagyasztotta az árakat és a béreket.
A 90 napos befagyasztás nagy örömöt váltott ki az infláció miatt aggódó szavazókból, így aztán ilyen vagy olyan formában, de egész 1973-ig életben volt a gazdaság számos területén. (Egyébként az infláció 6% volt 1970-ben és csak 4% 1971-ben, tehát nehéz indokolni, miért kellett élni egy ilyen fegyverrel békeidőben.)
Mi is tudjuk már a magyar történelemből, hogy ha a kormány ragaszkodik a háromhatvanas kenyérárhoz éveken át, akkor annak az az eredménye, hogy ezen az áron inkább nem akarnak kenyeret sütni a pékek és hiánycikk lesz még a kenyér is.
Nem történt másként az Egyesült Államokban sem, a gazdasági fejlődést visszavetette, de legalábbis erősen fékezte az állami árszabályozás. (Ami alól egyébként indokolt esetben lehetett kivételt kérnie a termelőknek.)
Ha ez kevés lett volna, Nixon elnök eloldotta a dollárt az arany árától, hogy leértékelhesse azt, ezzel támogatva az exportot és akadályozza az importot.
A leértékelés jobban sikerült, mint várta, míg 1971-ben 3,64 német márkát kellett adni egy dollárért, 1974-ben már csak 2,75-öt.
A gazdasági termelés növekedése csökkent, a dollár leértékelődött, el is indult szépen felfelé az infláció.
Ebben a helyzetben köszöntött be az olajtermelő, főleg arab országokat tömörítő OPEC embargója. Mivel az amerikaiak és a nyugat-európaiak Izraelt segítették a jom kippuri háború során, ezért 1973-ban nem szállítottak olajat az USÁ-ba és Nyugat-Európába az OPEC országai.
Ennek eredménye az azonnali olaj és benzinhiány lett, a világ végén, a külvárosokban lakó amerikaiaknak megugorhatatlan akadály lett még a munkábajárás is benzin nélkül. A gazdaság recesszióba is fordult ezekben az években, az árak pedig elkezdtek még ütemesebben nőni.
1974-re már készámjegyű lett a dollár inflációja és az emberek annak örülhettek 1982-ig, ha bizonyos időszakokban egyszámjegyűre csökkent az infláció éves mértéke.
Ez volt csak a sokk az ötvenes-hatvanas évek 1-2%-os inflációja után. Senki nem gondolta volna a hatvanas évek végén, hogy 10-12-14%-os éves inflációval is kell szembesülniük hamarosan, ráadásul egy évtizeden át legyőzhetetlennek bizonyul az infláció.
Az amerikai inflációs ráta alakulása a hetvenes-nyolcvanas években:
Gondoljunk bele azoknak a helyzetébe, akik 10 éves, bombabiztos amerikai államkötvényeket vásároltak a hatvanas évek végén 5-6%-os éves kamat mellett. A várt nyereség helyett a tőkéjük jelentős részét is felemésztette az infláció, mire visszakapták a tőkéjüket.
Az amerikai jegybank akkor még nem volt szereptévesztésben és nem a gazdaság megállás nélküli doppingolását gondolta a fő feladatának, mint a világ összes jegybankja 2008 óta.
Küzdöttek is a magas inflációval, mint malac a jégen, de annyit se ért a kamatemelések sorozata, mint halottnak a beöntés.
Az alábbi képen a dollár alapkamatát láthatjátok azokban az időkben.
Tudtad, hogy a dollár alapkamata éveken át volt 10% felett, sőt 1980-ban elérte a 20%-ot is? Ha akkor 5%-ról egész 20%-ig kellett emelni az alapkamatot az infláció megfékezése miatt úgy, hogy nem vehették figyelembe a gazdasági károkat és a hitelfelvevőket ért károkat, amiket a magas alapkamat okozott, a mostani nulla és mínuszos kamatokat vajon meddig kellene emelni egy hasonló inflációs környezetben?
A munkanélküliség is elindult felfelé, egyre kevesebb szükség volt a munkáskézre, az új munkahelyek nagy része is a szolgáltatóiparban keletkezett, ami akkor sokkal rosszabbul fizetett, mint az ipari termelés. Még a nyolcvanas években is nyolc százalék volt a munkanélküliségi ráta, de hat százalék alá nem is nagyon ment soha a nyolcvanas évek közepéig. Hol volt már a hatvanas évek szinte teljes foglalkoztatottsága, amikor a munkavállalók válogathattak a mukahelyekből?
Az amerikai munkanélküliségi ráta a hetvenes-nyolcvanas években:
A történelem azért van, hogy tanuljunk belőle. Ha ez egyszer megtörtént, nem is olyan régen, miért gondoljuk, hogy még egyszer nem történhet meg?
Ha az arany hatvanas évek után, amikor minden gyönyörűnek és kiszámíthatónak látszott, következtek az ilyen szempontból szörnyű és nehéz hetvenes évek, miért gondoljuk, hogy a kétezerhuszas évek legalább annyira jók lesznek, mint az előző évtized?
Ne értsd félre, nem azt mondom, hogy biztos ez lesz. De azt sem tudom mondani, hogy biztos nem lesz. Ha a jegybankok akkor, amikor még nem volt így eladósodva a világ és nem volt ennyi felesleges pénz a rendszerben, ilyen radikális alapkamat-emelésekkel sem voltak képesek megállítani a tomboló inflációt, akkor vajon ma mennyire lennének képesek megfékezni egy ilyen árrobbanást? S ha hetvenes évek végén, amikor a világ, a kormányok és az emberek eladósodása harmadekkora volt, mint most és a kamatláb nem nulla volt eleve, hanem lényegesen magasabb, ennek ellenére a kamatláb kényszerű emelése gazdasági recessziót hozott a nyolcvanas évek elején, mi történne egy hasonló esetben a jelenlegi helyzetben? A nulla százalékos kamat mellett eladósodott államok és cégek milyen kamatemelést bírnának ki összeomlás nélkül?
Nem kell félned, akkor sem, ha tényleg valamikor újra egy ilyen évtized jön a gazdaságban, de ostobának sem kell lenned, aki azt gondolja, hogy az aranyévek örökké fognak tartani és együnk, igyunk, vásároljunk, mert semmi rossz nem történhet velünk.
Reméld a legjobbat, de állj készen a legrosszabbra is.
Online oktatás a pénzügyekről. 15 órányi anyag, nézz bele ingyen.
Valódi pénzügyi tanácsadás termékértékesítés nélkül csak 40 ezer forint.
40 millió forintos életbiztosítás havi 5.990 Ft-ért, életkortól függetlenül
