Eszembe jutott a napokban a fiatalkorom, ami sok tekintetben számos jó élményt is adott, azonban anyagilag minden volt, csak sikersztori nem.
Már fiatal koromban keményen dolgoztam, 13 évesen is egész nyáron fóliasátorban szedtem a paprikát, uborkát, de dolgoztam dísznövénykertészetben is és papucskészítő kisiparosnál is. Minden évben minden nyarat és gyakran az évközi hétvégéket is végigdolgoztam. Nem azért, mert rá lettünk volna szorulva arra a pénzre, amit én kerestem, hanem mert jó volt pénzt keresni és ennek a munka volt a legegyszerűbb módja.
A középiskolában már vállalkoztam is, volt, hogy az iskolából mentem egyenesen Budapestre a Malévhoz vagy a Hungarocamionhoz tárgyalni. Később is, a rendszerváltás során rengeteg pénzt kerestem, nem emlékszem olyan időre, hogy ne lett volna pénzem, volt, hogy tizenévesként többet kerestem iskola mellett, mint a szüleim együttes fizetése. (Persze hiába kerestem meg egy akkori lakás árát másfél hónap alatt a karácsonyi szezonban, Volvót venni fontosabbnak tűnt 18-19 évesen, mint lakást.) Úgy látszott, hogy örökre minden így lesz és egész életemben sikeres leszek anyagilag.
S egyszer csak valami eltört. A rendszerváltás utáni nagy lehetőségek eltűntek, a bevételi források elapadtak és nagy szegénység köszöntött rám. Hiába voltam technikus, beszéltem angolul és még értelmesnek is mondhattam magam, egyszerűen évekig nem találtam normális munkát. Pedig már a tejgyárba is el akartam menni raklapot pakolni minimálbérért, de oda sem kellettem.
A mélypont az volt, amikor egy kiló rizst kellett beosztanom három napra, ha nem akartam éhezni. Nagyon magam alatt voltam, úgy tűnt nincs kiút.
Azért is sajnáltam magam, hogy az egyetlen pár cipőmnek kilyukadt a talpa. Éppen ezen keseregtem magamban, amikor láttam az utcán egy magam korabeli hajléktalan fiút, akinek lába se volt, nemcsak cipője. Az a pillanat felért egy megvilágosodással, hogy ne sajnáljam addig magam azért, hogy nem telik cipőre, amikor másoknak lábuk sincs, amire fel tudnák húzni a cipőt. Tudom, ez így gagyin hangzik, de akkor és ott tényleg rájöttem, hogy nem kellene magam annyira sajnálni.
Később a helyzet javult, megházasodtam, volt munkám, annyira nem is rossz, bankfiókvezető voltam, de a frusztráltság és a depresszió megmaradt. Gyakran úgy éreztem, hogy nem tudok kitörni a szegénységből, hogy nem jutok sehová az életben. Nekem soha nem telik majd saját lakásra és miért élnek a kortársaim sokkal jobban, mint én?
A depresszió és az önsajnálat nagyon be tud csapni, nem vagy képes objektíven nézni a saját életedet. Volt egy feleségem, született egy fiam, ha nem is milliókat kerestem, de azért nem is minimálbért, egészségesek voltunk, mégis csapdában éreztem magam.
Frusztrált voltam a munka miatt, az állandó elvárások miatt (miközben a fiókunk nem teljesített rosszul, tehát még ez sem volt igaz, hogy a munkában nem tudtam volna teljesíteni, pedig így éreztem).
Közel laktunk az Árpád hídhoz, s talán tízpercenként ment át rajta egy szirénázó mentőautó vagy tűzoltó. Ilyenkor mindig észhez tértem, hogy akármekkorának is érzem a saját problémáimat, az, akihez most az a mentő vagy az a tűzoltó megy, biztos, hogy látatlanban is elcserélné az ő gondjait az enyémre.
Néhány éven belül minden gond megoldódott és többet kezdtem el keresni, mint valaha is gondolni mertem volna. (Hogy hogyan lettem bankfiókvezetőből blogger, azt leírtam már ebben a könyvben.)
Ezeket csak azért tartottam fontosnak leírni, mert nagyon sokan vagytok most is, akik ugyanúgy érzitek magatokat, mint én tizenpár évvel ezelőtt: évek óta kilátástalannak tűnik minden és nem akar eljönni a várt anyagi felemelkedés.
Ha benne vagy egy problémában, belülről sokkal sötétebbnek és nagyobbnak tűnik, mint akárcsak egy lépés távolságból, objektívan kívülről szemlélve.
Minden embernek a saját problémája a világ legnagyobb gondja, ami mellett mindenki más gondja aprónak és jelentéktelennek tűnik, miközben ha tudnád objektívan szemlélni a helyzetedet, rájönnél, hogy még a közeli ismerőseid között is van rengeteg ember, aki örömmel elcserélné a te gondjaidat a sajátjaira.
Ne gondold azt, hogy nem lesz jobb később, hogy te már örökre így maradsz. Próbáld meg objektíven értékelni a helyzeted, tényleg annyira keveset keresel-e másokhoz képest. Ebben segíthet a legutóbbi cikk is:
Rázd le magadról a kilátástalanságot, ami lebénít és egyből rájössz, hogy nem is olyan komor a helyzet, mint eddig vélted. Ha minden jól megy 8-10 év múlva többet keresel majd, mint azt fiatalon el tudtad volna képzelni.
