A jegybankok világszerte nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az inflációs folyamatok megfigyelése mellett az inflációs várakozások nyomonkövetésére is.
Annyira komolyan veszik, hogy például az Egyesült Államokban három felmérés is készül minden hónapban, hogy az emberek (ideértve a fogyasztókat, a termelőket és a befektetőket is) milyen inflációra számítanak a következő egy évben. Ezen kívül vannak külön felmérések az ipari szereplők várakozásaira és így tovább.
(Az inflációs adat azt fejezi ki, mennyi volt a pénzromlás az elmúlt évben egy adott fogyasztói kosarat figyelembe véve. Az inflációs várakozás azt, hogy az emberek szerint mennyi lesz az előttünk álló évben a pénzromlás mértéke.)
A világon mindenütt az emberek szinte mindig felülbecsülik az infláció valódi mértékét a saját vélt vagy valós tapasztalataik alapján, ezért azt mérik, hogy a saját inflációs véleményükhöz képest milyen változást várnak a következő évre.
Gondolom nem lep meg senkit, hogy mostanában hónapról-hónapra rekordot dönt az amerikai inflációs várakozás értéke.
Az ábra szerint az amerikai piaci szereplők úgy gondolják, hogy az infláció nem fog csökkenni a következő egy évben sem. (Egy éve még azon aggódott a FED, hogy túl alacsonyak az inflációs várakozások, most már a túl magas várakozások miatt főhet a feje.)
De miért annyira fontos az, hogy az emberek mit gondolnak, mennyi lesz az infláció?
Mert már nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy az inflációs várakozások önbeteljesítő jóslatokká váltak. Ha a termelő cégek, vállalkozások nagy áremelkedésre számítanak a nyersanyagok vagy a munkabérek területén, akkor ők is annyival emelik a vállalási áraikat. Ha a dolgozók úgy gondolják, hogy magas lesz az infláció, akkor olyan munkabér-emelési igénnyel lépnek fel, a befektetők is a saját inflációs várakozásaiknak megfelelően nyújtanak hitelt vagy ruháznak be és így tovább.
Ha a piac minden szereplője 5 vagy 10%-os áremelkedésre vár, akkor az ő előzetes reakcióik miatt szinte borítékolhatóan valóban 5 vagy 10% lesz az áremelkedés. (Ezt a külső tényezők módosíthatják, főleg egy túl kicsi gazdaságban, de az elvárások miatti reakciók nagyon komolyan befolyásolhatják a végső inflációt.)
Ezért a jegybankok szeretnék a saját inflációs céljaikat "horgony-értéknek" beállítani és folyamatosan azt kommunikálják, hogy az infláció vagy éppen a defláció átmeneti, hogy ezzel hűtsék az inflációs/deflációs várakozásokat, mert azok amint fentebb írtam, könnyen önbeteljesítő jóslatokká válnak. Mindenki árat emel, mert úgy gondolja, hogy ő is majd mindent csak drágábban fog tudni beszerezni a munkájához.
Ha a piaci szereplők elhiszik, hogy a változás átmeneti, akkor a jegybank elérte a célját.
(Természetesen lehet, hogy igaz, amit a jegybank mond, de az ő feladata nem a pánikkeltés, hanem a piacok folyamatos lenyugtatása. Egy jegybank soha nem nyilatkozik úgy, hogy szerinte is közel az összeomlás és az infláció egyébként is megfékezhetetlen lesz a következő években. Sokszor vetik az amerikai jegybank szemére, hogy közvetlenül még a 2008-as összeomlás előtt is olyan nyilatkozatokat tett, hogy nem lesz semmi probléma. Nem, nem ennyire buták voltak, hanem ez a feladatuk, a piacok lenyugtatása. Mindezt úgy kell tenniük, hogy ne veszítsék el hosszú távon a szavahihetőségüket, de akkor is alapjaiban pozitív üzeneteket kell megfogalmazniuk.)
Ha nem sikerül meggyőzni a piacokat, hogy a kilengés átmeneti, akkor úgy járunk, mint a hetvenes években, amikor a szakszervezetek folyamatosan az inflációs adatoknak megfelelő béremeléseket követeltek a következő évre is, aminek az lett az eredménye, hogy a termelői árak is annyival nőttek, mint a bérek, így beindult egy folyamatos ár-bér spirál, amit nem sikerült egy évtizedig sem megállítani.
Ezért figyelik annyira árgus szemekkel a jegybankok, hogy a piaci szereplők milyen inflációs várakozással vannak és igyekeznek meggyőzni a piacokat, hogy a zavarok csak átmenetiek.
