A mélyszegénységben élők megváltoztatása nagyon nehéz feladat, s ennek az az oka, hogy már a legalapabb készségek és képességek sincsenek meg az életükben. Nem volt kitől megtanulniuk a szociális viselkedés alapjait, a válságkezelést, a hosszútávú tervezést és így tovább.
Az ember gyakran fogja a fejét, hogy a pénzügyek területén is milyen baklövéseket követnek el. Uzsorát kell kérni ételre, de mellette vesz magának egy új mobilt. Úgy van vele, hogy teljesen mindegy, mit csinál, úgyis mindig szegény lesz, akkor pedig miért ne venne mobilt vagy rendelne pizzát ebédre. Akár pizzát eszik, akár üres kenyeret, így is, úgy is szegény lesz.
Természetesen a megmondóemberek tudják a probléma megoldását, meg kell, hogy változzanak és kész, ők tehetnek mindenről. Ezek az emberek csak azt nem értik, hogy amit ő alapnak vesz, mert a saját szüleitől megkapta, ezek az emberek nem kapták meg. Akinek van gyereke, tudja, hány évig kell nevelni egy gyereket arra az egyszerű dologra, hogy mindig köszönjön, ha bemegy valahová. Arra, hogyan kezelje a konfliktusokat. A munkamorálra. A felelősségtudatra. Arra, hogy nem késünk el az iskolából és a házi feladatot meg kell csinálni, mert ez a kötelességtudat, és így tovább.
Ezek nem velünk született készségek, hanem hosszú nevelés eredményei és a minket körülvevő mikrokörnyezet hatása ránk.
Ahol ezek az alapok hiányoznak, ott lehet okosakat mondani, hogyan kell másképp csinálni a dolgot, de nem fog működni semmi. A problémát csak a gyökereinél lehet kezelni, minden más teljesen felesleges, meddő dolog. A gyökerektől való kezelés viszont évtizedekig tart és nagyon nem egyszerű feladat. Ha viszont a gyökerek nincsenek kezelve, minden más csak látszati megoldás.
S mivel az őket körülvevő közeg is ugyanolyan, mint ők, így ha akarnának, sem találnának jobb mintát, amit követhetnének.
Az Igazgyöngy alapítvány vezetője régi ismerősöm, ennek ellenére nem is én kértem meg, hogy írjon erről a témáról, hanem az egyik olvasó. Következzen L. Ritók Nóra írása, ő hogyan látja ezt a kérdést azoknál, akikkel az Igazgyöngy alapítvány foglalkozik:
Amikor elkezdtük ezt a munkát, nem láttunk még bele a társadalmi leszakadásban érintettek életének ebbe a szeletébe. Minden más hamarabb sokkolt minket, a lakhatási szegénység mindent meghatározó hatása, az, hogy az alapszükségleteket nem tudták biztosítani a hónap végéig, vagy, hogy egy váratlan betegség gyógyszerkiadásával mennyire nem tudtak mit kezdeni.
Aztán lassan kezdett összeállni a kép, melynek legfontosabb jellemzője a “minden mindennel összefügg” volt. Közben tele voltunk rácsodálkozásokkal, hiszen mi egy másfajta szocializációval érkeztünk, és nem értettük a lélektani hátterét ennek az egésznek. Miért kell limuzinos, óriási bulit rendezni az óvodai vagy iskolai ballagásra ott, ahol az egészet kölcsönből finanszírozzák? Miért kell a megkapott fizetésből rögtön díszes macsétát venni arra a falra, amit kívülről kell már megtámasztani, hogy ne dőljön ki? Miért kell megrendelni áruhitelre a háromszázezres tv-t, majd rögtön eladásra kínálni százezerért? Miért kell arany Marlborot venni, ha elmennek valahova, miközben a mindennapokon otthon töltik a cigit a feketekereskedelemben vett olcsó ukrán dohányból?
Bevallom, még ma sem értjük mindig, sokszor mondjuk ki: nem, ezt már nem tudjuk megérteni, egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ez van, és próbálni közelebb kerülni egymáshoz a megoldáskeresésben. Mert abban biztos vagyok, hogy csak úgy megy, ha mindkét oldal dolgozik rajta. Az egyik azért, hogy megmutasson más lehetőségeket, stratégiákat, a másik meg azért, hogy elengedjen mélyen gyökerező viszonyulásokat.
Sok év tapasztalata van mögöttünk, figyeltünk mások próbálkozásait is, és elemeztük a saját kudarcos útjainkat, melyeken gyakran léptünk előre kettőt, majd vissza egyet, mert azt is megértettük, bármennyire szeretnénk gyorsítani, nem lehet sürgetni. A beépüléshez idő kell, soká erősödik meg egy új vonal annyira, hogy kiszorítsa a régit.
Több dolog is befolyásolja ezt, először is a tudáshiány, amiben az alapkészségek hiányától a világlátáson át az online térben történő működésig minden benne van, aztán az ebből is adódó védtelenség a fogyasztói világ üzeneteivel szemben, no meg a kielégítetlen szükségletekből fakadó állandó vágyakozás- érzés is. Befolyásolja a közösségben elfogadott és kihangosódó értékrend, az ezzel összefüggő hierarchizálódás, és a tágabb társadalmi üzenet is, ami arról szól, hogy az van, amid van, amit fel tudsz mutatni, annyit érsz.
Az, hogy ebből, melyik hat erősebben, egyéne válogatja, de az biztos, hogy minden hat, és egyik tényező sem támogatja a változásokat.
Az azzal való szembesülés, hogy szinte mindenkinek, akivel dolgozunk, behajtócéges tartozása van, akkor vált világossá, mikor a társadalmi vállalkozásba belekezdtünk, és foglalkoztatni kezdtük őket. Feltérképeztük a családokat, és sok olyat találtunk, akik teljesen esélytelenek, hogy kitörjenek az adósságcsapdából, és legális munkavállalókká váljanak. Amikor az első adósságrendezésekbe belekezdtünk, és elkészítettük a terveket, volt, akinél a tartozás mértéke 15-20 évre adott volna folyamatos és a jövedelemhez viszonyítva elviselhető törlesztéssel kiutat, ami nyilvánvalóan túl nagy távlat volt. Aztán jött hozzá az is, hogy hiába tudtunk le egy-egy tartozást, mindig termelődtek újak. Lassan értettük meg, hogy ez is egy életstratégiává vált, a tartozások halmozása. Az, hogy kitisztázzunk valakit, nekünk jelentett csak célt, persze ők is megfogalmazták, de csak a szavak szintjén, az együttműködés fenntartásáért, de a valóságban ez nem vált belső céllá.
A lehetőségek pedig folyamatosan érkeztek, a helyben elérhető személyi kölcsönök egy rámenősebb üzletkötővel taroltak, itt vált számunkra világossá, hogy mennyire ellentétes ez a világ a mi segítő tevékenységünkkel, és hogy tulajdonképpen ellenérdekeltek vagyunk. A banki rendszer abban érdekelt, hogy kölcsönt vegyenek fel, mi pedig abban, hogy ne. És ott vannak ők is, akik számára az azonnali szükségletkielégítés igénye mellett ott van a fogyasztói világ: “vedd meg, birtokold te is a jólét attribútumait, mindegy, milyen áron.” Ehhez pedig pénz kell, és kevesen tudnak ellenállni az orruk előtt lobogtatott bankjegynek, vagy a “csak egy aláírás, és már meg is kapod az okostelefont” lehetőségnek. A következményekkel gondolkodást felülírja a nélkülözésben beégett birtoklási vágy. Hogy neki is legyen. A vége, a behajtócéges tartozás, ami legális munka esetén egy tartozásnál a munkabér 33%, kettőnél 50%-át vonja.
Így jön létre ez a furcsa, 21. századi mélyszegénység, a komfort nélküli házakban a plazmatv, az okostelefon, melynek funkciót csak töredékében használják, a hangosítási rendszer, az időszakosan működő internet, az informatikai eszközök. Az a kép, ami bizonyos részeiben 19. századi, másban meg mai.
A többségi társadalom ezt nem érti. A szegénységkép 19. századi, a Kincskereső kisködmönben és társaiban továbbélő “tisztes szegény” képe, amiben nehezen értelmezhető a mobiltelefon, az online tér, vagy a kávé, cigaretta. Mert a szegénynek szemlesütve kellene hálásnak lenni, nem vágyakozni, elfogadni a tényt, hogy neki nem lehet semmije, kuporgatni a garasokat a fiók mélyén, hogy majd, ha összegyűlik elég, akkor megvehesse amire vágyik. (Lehetőleg egy könyvet, ami erkölcsileg is vállalható, és nem kólát, vagy tabletet, ami a helyzetükben nem értelmezhető luxus.)
Csakhogy ez már nem megy. Már a 20. század is a fogyasztásról szólt, és a reklámok mindenkit bombáznak az üzeneteikkel. A hatások pedig félelmetesen tevődnek át a gyerekekre, a következő generációra. Mert a gyerekét mindenki védeni akarja, nem akarja, hogy csúfolják, mert neki nincs… A gyerek is akarja a jólétet mutatni a kortárs csoportban, az osztályban, a sportcipőt, ruhát, telefont, és megkapja. Neki hamburger kell a középiskolai ebédre, mert a többi kigúnyolja, hogy csóró, ha az iskolai menzán eszik, vagy szendvicset visz otthonról. És legyen ott az energiaital is, mert az a menő. A gyerek követel, és leveszi a mintát arról is, hogyan lehet pénzhez jutni. Követi azt, és neki sem lesz célja, hogy legális munkája legyen, kiszámítható élete, Csak az számít, hogy pénze legyen.
És megy tovább a történet, a zálogházzal, a személyi kölcsönnel, a 0 ft-os áruhitelek soha nem törlesztésével, az uzsorával. A túlélési stratégiák így épülnek fel, a feketezónában, a nem legális munkában, a zsebbe fizetésekben, az üzletelésben, végül gyakran a kriminalizációban.
Igazából mi eredményt ott tudunk felmutatni, ahol az adósságkezeléshez a foglalkoztatásunk is kapcsolódik. Ha a család önálló döntésére van bízva, nagyon hamar felhagynak vele. A mentorálás így erősebb, jelen van a kontroll, de közben folyamatosan működtetjük a “képessé tevés” technikáit is. És még ez sem elég, kell hozzá a gyerekek fejlesztése, és a közösségi értékrend változása is. Ez utóbbinak lenne a legnagyobb hatása, ha ezen tudnánk változtatni.
A közösség nem működtethető azonban a világtól elszigetelve. Nem véletlenül mondjuk, hogy az Igazgyöngyben a társadalmi leszakadást a teljes társadalmi beágyazottságában értelmezzük, és így keressük a megoldásokat is. Aminek része a család szocializációja, a közösség, az intézmények, a bankok üzletpolitikája, a média hatása, a jogkövető magatartás támogatására hivatott rendőrség, a többi intézmény, pl. az iskolarendszer, a többségi társadalom viszonyulása, a munkalehetőségek, a generációkon átörökített tudáshiányok, a lakhatási szegénység, stb.
Adósságkezelés szerintem nincs e nélkül a komplex értelmezés nélkül. A szegénység ellen csak akkor lehet felvenni a harcot, ha minden hatást próbálunk egy irányba mozgatni. Minden más próbálkozás csak látszateredményeket hoz.
