2020 eleje óta átlagosan 40%-kal nőttek a lakossági áramköltségek (de vannak olyan régiók, ahol majdnem megduplázódtak), ezen belül is 2022 után két év alatt közel 10% volt az emelkedés.

Ilyen az infláció, mondhatnánk, de ami érdekes, hogy mindeközben a kereskedelmi áramszámlák alig nőttek, az ipariak pedig egyenesen csökkentek. Nem csak százalékosan kevésbé nőtt az ár, de még kevesebbet is fizetnek az ipari felhasználók, mint a lakossági felhasználók.

Ennek több oka van. Az egyik a fejlesztési költség (egy új adatközpont igénye egy közepes város áramellátásával is vetekszik), amit a szolgáltatók a leggyengébb lobbierővel bíró lakossági fogyasztókra tudnak legegyszerűbben továbbhárítani. A másik a lakossági rendszer fenntartási igénye, sokkal egyszerűbb egy adatközpontot ellátni árammal, mint egy megyében minden háztartáshoz eljuttatni a kábeleket és azokat folyamatosan karbantartani. Az elmúlt időszak erdőtüzei és hurrikánjai is nagyon költségessé tették a lakossági hálózat javításait a déli államokban, de a mostani téli ítéletidő is sokba fog kerülni a szolgáltatóknak.

A nagy adatközpontok nem hogy többet fizetnének az áramért, mint mások, hanem akkora energiaigényük van, hogy külön titkos szerződésekben állapodnak meg a szolgáltatókkal, a piaci ár alatt.

A kormány feje most azért fájhat, mert a villanyszámla lesz az új tojás. (Aki még emlékszik, olyan drága lett a tojás az Egyesült Államokban, hogy egy évig azon háborogtak az emberek.) Jelszó lett a megélhetési válság, a túl drága ingatlanok, az emelkedő élelmiszerárak, az elszálló biztosítási díjak és a magas rezsiköltség. Kérdés, hogy fog-e vagy tud-e valamit tenni a kormány, hogy ne a lakosság fizesse a legtöbbet az áramért. (Még ha indokolt is, hogy a legkisebb fogyasztók, akiket a legnehezebb kiszolgálni fizetik a legmagasabb díjakat.) A gombamód szaporodó adatközpontok ellátása is rengeteg beruházást igényel a szolgáltatóktól, ami szintén felfelé nyomja az árakat.