A hozzászólásokban szóba került, hogy addig volt jó a világ, amíg aranystandard volt, vagyis a pénz az aranyhoz volt kötve, azóta már semmit nem ér a pénz, mert nincs mögötte arany.

Az aranystandard több gondot generált, mint megoldott, nem véletlen, hogy minden állam elszakadt tőle.

Kezdve a középkorban, a török birodalom nemesfém igénye kiszívta Európából a pénzt, konkrétan nem volt mivel fizetni. Ha ez kevés lett volna, több arany és ezüstbánya kimerült Európában. Arany és ezüstpénz helyett gyakran ürgebőrrel, borral, meg ami éppen volt, azzal fizettek az emberek egymásnak. Ezt hívták a "Great Bullion Famine" korszakának.

Gondolnánk, hogy ha nem volt készpénz, akkor hitelbe tudtak vásárolni az emberek, de még ez sem így volt. Senki nem mert hitelt adni, mert nem lehetett biztos, hogy a lejáratakor lesz pénze az adósnak. Még egyszer: fizikailag nem volt mivel fizetni, így kell érteni, hogy lejáratkor tud-e pénzt szerezni az adós, ha egyszer az hiánycikk. Komoly gazdasági visszaesést okozott a nemesfémek hiánya.

Ekkor emelkedett fel Velence, az ott élők szemfülesen új bányákat kerestek és nyitottak, jellemzően a Balkánon.

S ha azt gondoljuk, nem volt infláció, hiszen arany meg ezüstpénzek voltak, nagyobbat nem is tévedhetnénk. Az ezüst (meg az ötvözetlen arany is) fizikailag nagyon sérülékeny pénzérme, gyakran kellett pótolni a forgalomban lévő érméket. Mivel a pénzverés a király vagy a helyi fejedelem joga volt, pénzszűke esetén bevonták a régi pénzt és egyre kisebb tisztaságú érméket adtak ki, volt, hogy már csak mutatóban volt nemesfém a pénzben.

Azonban az emberek is tudták, hogy a régi pénzérme többet ér, mint az új, ezért elkezdték azt felhalmozni és minél hamarabb továbbadni a rossz pénzen. (Innen ered például a rossz pénz nem vész el mondás is.) A kereskedők is elkezdtek többet kérni a termékért, ha rosszabb pénzben fizették őket. Szóval a fedezetlen pénznyomtatást, a pénzhígitást nem mostanában találták fel.

A nagy nemesfémhiány miatt rengetegen nyitottak új bányákat, s ha ez kevés lett volna, hamarosan elkezdett özönleni a latin-amerikai arany Európába Spanyolországon keresztül, illetve már előtte Afrikából is. Ez, s a növekvő népesség miatti keresletnövekedés akkori szemmel nézve hatalmas inflációt okozott, ezt a korszakot árforradalomként ismeri a történelem, mert 150 év alatt meghatszorozodtak az árak. A korszaknak a spanyol nemesfém-behozatal hanyatlása vetett véget 1620 körül, utána a 19. század közepéig nagyjából stagnáltak az árak, majd újabb inflációs hullám indult el.

Ha a dollár vagy bármilyen deviza értékét az aranyhoz kötjük, akkor az árakat az arany ára fogja meghatározni. Ha a kereslet miatt drágul az arany, akkor drágul a pénz vagy másképp fogalmazva olcsóbb lesz a termék, ami deflációt okoz, vagyis az árak csökkenését. ami csak elsőre tűnik jónak, valójában gazdasági visszaesést és munkanélküliséget okoz, nem véletlenül harcolnak a jegybankok mindig a defláció ellen. (Deflációról, inflációról, maginflációról ebben a cikkben írtam bővebben.)

(Csak nézz rá egy aranyár-grafikonra az elmúlt ötven évből és képzeld el, hogy a dollár ára így változott volna, mit okozott volna az a gazdaságban. Gondold végig, milyen probléma a gazdaságnak például az olajár kiszámíthatatlansága és mi lenne akkor, ha az olaj ára még az arany árától is függene.)

Ha nő a gazdaság (amit mostanában a GDP mutatóval mérnek), akkor a növekvő gazdaságnak több pénzre van szüksége, ami aranystandard esetén a pénz drágulását jelentette. Ez volt a helyzet a 19. században, a növekvő gazdaság miatt drágult a pénz, ami rengeteg káros mellékhatással járt a gazdaságra.

Gondoljunk bele abba is, milyen környezeti károkkal járna, ha a növekvő gazdaság miatt vagy azért is, mert hatmilliárddal több ember él a földön, mint kilencen éve, még több és még több aranyra lenne szükségünk. Már így is a valaha kitermelt arany kétharmadát 1950 óta termelték ki, s az aranybányászat nagyon környezetromboló tevékenység, elég megemlékezni a Tiszát ért katasztrófára, ami egy romániai aranybányából származó ciános szennyvíz okozott.

Ha nagyhatalmak az olajért háborúztak, képzeld el, ha az aranybányákért is háborúzni kellene, hiszen létkérdés lenne, hogy kinek van aranya és abból mennyit termel ki és mennyit dob piacra, hogy a világgazdaság aranyszükségét csillapítsa. Az olajért vagy ritkaföldfémekért folytatott kereskedelmi háború semmi nem lenne az aranylelőhelyekért folytatott háborúhoz képest.

Mindenki ismeri az Óz, a nagy varázsló meséjét Dorothyvel és többi szereplővel.

Viszont nagyon kevesen tudják, hogy miről is szól tulajdonképpen. Ugyanis ez egy választási röpirat volt eredetileg és nem egy gyerekmese.

Az 1890-es években a dollár értéke az aranyhoz volt kötve. Az arany árának emelkedése miatt a dollár folyamatosan felértékelődött, ami remek üzlet volt a hitelt nyújtó bankároknak, hiszen a kihelyezett hitelek után nemcsak kamatot kaptak, hanem még a pénz is többet ért, amikor visszakapták.  Ugyanezen oknál fogva azonban komoly gondot okozott a hitel felvevőinek, a távoli vidékek földműveseinek és a munkásembereknek a dollár folyamatos felértékelődése, hiszen ezzel párhuzamosan egyre kevesebb pénzt kaptak a terményeikért, közben pedig kamatostul kellett törleszteni a hiteleket.

Az 1896-os választások egyik fő kérdése ennek a problémának a megoldása volt. A republikánus McKinley az aranystandard fenntartását preferálta, ellenfele, a demokrata W.J. Bryan a bimetál rendszer, azaz a tiszta aranystandard fenntartása helyett a két fémen, az aranyon és ezüstön alapuló rendszer mellett érvelt. Ennek bevezetése csökkentette volna a dollár értékét, így megoldotta volna a problémát. (1862 előtt még így működött a dollár, ezt akarták visszahozni a csak aranyfedezet helyett.)

A választásokat McKinley nyerte, a következő választások előtt, 1900-ban írta meg Baum az Óz, a nagy varázslót.

A főszereplő a nevét is az arany mérésére használatos uncia angol rövidítéséből kapta (Oz). A távoli vidékről, Kansasból indult a főhős a messzi fővárosba, Washingtonba, a sehová nem vezető, össze-vissza kanyargó sárga úton (ez az aranystandard). Csatlakozott hozzá a földműveseket szimbolizáló Madárijesztő és a munkás Bádogember. A gyáva oroszlán pedig nem más, mint Bryan, a demokrata politikus, aki csak bőgni tud, de nem tesz semmit.

Washingtonban mindenki mindent a pénz, a zöldhasú dolláron keresztül lát, ez a mesében említett zöld szemüveg. A varázslót mindenki másnak látja, mint minden profi politikust. Végül is lebukik és kiderül, hogy csak egy közönséges csaló, akinek semmire nincs valódi megoldása.

A megoldást végül Dorothy ezüstcipője hozza, ez repíti őket haza, ez oldja meg az összes problémát. Ez a bimetál rendszerre való utalás.

Azt gondolod, hogy amíg aranystandard volt, nem volt infláció? Akkor vess egy pillantást a lenti ábrára. 1932-ig volt aranystandard az Egyesült Államokban, komoly deflációval, majd inflációval. A második világháború után egy új rendszert találtak ki, nem volt minden pénz az aranyhoz kötve, csak a dollár, ennek biztosították az aranyra válthatóságát, minden más devizát pedig a dollárhoz kötöttek. Ez egy kvázi vagy részleges aranystandard volt. Ezt mondta fel az Egyesült Államok a hetvenes évek elején, akkor szűnt meg véglegesen a pénzek aranyhoz kötése.

Amint látod, semmit nem oldott meg az aranystandard, az infláció nagyobb volt közben, mint az aranystandard kivezetése után. De nem csak nagyobb volt az infláció, hanem sokkal volatilisebb is, gyakran voltak súlyos deflációs időszakok. Ez és a kiszámíthatatlan árváltozás nagyon rosszat tesz a gazdaságnak. (Egy kiszámíthatóan magas infláció sokkal jobb, mint egy alacsonyabb, de teljesen kiszámíthatatlan.)

Vajon a gazdaság hogyan viselte az aranystandard létét? Kisebb vagy nagyobb volt a gazdasági termelés volatilitása akkor, amikor aranyhoz kötötték a pénzt?

Amint látod, jelenleg sokkal kisebb a gazdasági termelés kilengései, mint 1971 és 1932 előtt.

1893 és 1933 között öt hatalmas bankpánik volt az Egyesült Államokban, 1972 utáni ötven évben kettő.

Ha aranystandard lenne, a jegybankok nem tudnának pénzt nyomtatni, ez a legfőbb érve az aranystandardet visszavágyóknak. Ez igaz, de sehogy máshogy sem tudnának hatni a gazdaságra, például a kamatlábak változásával sem tudnák tompítani a gazdasági válságokat, vagyis sokkal többet vesztenénk, mint nyernénk ebből a szempontból is. Visszatérnének azok a hatalmas hullámvölgyek, amit látunk a fenti grafikonon.

A külkereskedelmi egyenlőtlenség felborítaná egy ország gazdaságát. Ha túl sokat importál, akkor túl sok arany távozna külföldre, ez meggyengítené a pénzét. Fordítva pedig túl sok arany(egyenértékű) pénz beáramlása túlértékelné a devizát, amit nagyon nem szeretne egy exportorientált ország.

Az 1929-es válság sem lett volna akkora és nem terjedt volna el a világon, ha nem aranystandard lett volna. Az 1933-as döntés, miszerint eloldják az aranytól a dollárt, azonnali eredményeket okozott, az addigi pusztító deflációból infláció lett és a gazdaság hatalmas növekedésnek indult. Ugyanezt figyelték meg más országokban is.

Minél hamarabb szabadult meg egy ország az aranystandardtól, annál gyorsabban mászott ki a világválságból. A legtovább Franciaország ragaszkodott az aranyhoz:

Ha érdekel a téma, keress rá, nagyon sok cikk foglalkozik ezzel.

Nem azt mondom, hogy a jelenlegi rendszer jó, mert nem az. Az az ütem, ahogy az államok és az emberek is ész nélkül eladósodnak, a jegybankok pénzt nyomtatnak, nem szerencsés és valamit tenni kellene ellene. A legkézenfekvőbb az lenne, hogy minden állam minden évben annyit költ, amennyit keres és nem politikusokra bíznánk ennek az eldöntését.

De visszasírni az aranystandardot (vagy bármi mást helyette) nem okos gondolat, sokkal rosszabbul járnánk vele, mint a mostani helyzet.

S mivel nem akarsz majd arannyal teli erszényekkel menni vásárolni, kénytelen leszel elhinni az államnak vagy a bankoknak, hogy valóban van aranyfedezet a papírpénz vagy a számlapénz mögött. Aztán vagy úgy lesz, vagy nem.

A jelenlegi problémára nem az arany (vagy bármi más)standard lenne a megoldás, mert pusztítóbb lenne a gyógyír maga, mint amit gyógyítani akarunk vele. Az egyetlen megoldás, hogy a politikusokat rá kellene kényszeríteni, hogy ne költsenek többet, mint amennyi adót beszednek. Az a párt, amelyik többet költ, mint amennyit keres, vagyis a költségvetés hiánnyal zárja az évet mondjuk négy év átlagában, az a párt és annak egyetlen tagja sem nem indulhatna a következő választáson. Ha lenne egy ilyen szabály, nem volna miért pénzt nyomtatni. Persze ehhez kellenének értelmes és felnőttként gondolkodó választók is, de abból világszinten hiány van, nem véletlenül tarol az olcsó (de közben rengetegbe kerülő) populizmus az egész világon