Aki emlékszik még a kétezres évekre, mindenki, aki élt és mozgott, Kínába fektette a pénzét. Nagy befektetők éppúgy, mint a unit linked biztosításokba berángatott kisemberek. Hogyne tették volna, ebből senki nem akart kimaradni:
Négy év alatt bő háromszoros árfolyam-emelkedés. Kína azóta is sok befektető szemében a biztos meggazdagodás titka, a kommunista ország immár a világ második legnagyobb gazdasága, mások által megismételhetetlen éves GDP növekedéssel. A kínai gazdaság vonatán nincsen fék, egyszerűen megállíthatatlan.
Vajon hogyan alakult a befektetésed értéke, ha már korán felugrottál erre a száguldó vonatra?
Kína 2001-ben lett a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) tagja. (Addig főleg gumikacsákat és egyéb filléres dolgokat gyártott, a gazdasági súlya elenyésző volt a világban a lakosság arányát figyelembevéve, a világ GDP 4%-át adta Kína a kétezres évek elején.) Az elgondolás az volt a fejlett piacok vezetőitől, hogy fel kell emelni Kínát gazdaságilag, az emberek megízlelik a jólétet, így megdől a kommunista diktatúra, mindenki jól jár.
Finoman szólva sem ez történt. Kína csak úgy engedte be a nyugati cégeket, ha közös vállalatot hoznak létre egy helyi céggel, akik így hozzáférnek a fejlett nyugati technológiák megismeréséhez. A nyugati cégek annyira be akartak törni a kínai piacra, hogy azzal sem törődtek, hogy a kínaiak nagyon udvariasan fogalmazva is erősen inspirálódtak a megismert technológiákból.
Majd a központosított hatalmat felhasználva, máshol tiltott állami támogatásokkal sok területen előre törtek a kínai cégek, a napelemgyártástól az akkumulátor technológiáig.
A központi adókat alacsonyan tartották, hasonlóan Dél-Koreához, hogy a kínai cégek versenyképesek legyenek. Azonban egy szocialista országban kellenek szocialista vívmányok, ezért az önkormányzatokra tolták rá a szociális kiadásokat, forrás nélkül. Akik földek eladásából/bérbeadásából és kötvénykibocsátásokból (azaz hitelfelvételből) fedezték a hiányzó bevételt.
A gazdasági siker nem is maradt el, de ennek az ára nagyon súlyos lett, ami egyre inkább szembeötlő. A kínai központi államadósság is túl magas, 80% feletti, azonban az önkormányzati adósságok mértéke még súlyosabb probléma, az összege szintén megközelíti a GDP 80%-át. Az építkezési őrület lecsengésével az önkormányzatok komoly bajba kerültek, mert egyre kevesebb bevételük van a földek bérbeadásából.
Az önkormányzati kötvények és a mögé felhúzott árnyék-bankrendszer is rengeteg veszélyt rejt. Ha a befektetők (köztük sok tízmillió kisbefektető) úgy ítélik meg, hogy az önkormányzatok nem tudják törleszteni majd az adósságaikat (amire komoly esély van), egy pillanat alatt kiszáradhat az önkormányzatok minden forrása és akár az egész rendszer is összedőlhet a legrosszabb esetben.
Az eddigi ingatlanlufi felfújása nagyban hozzájárult a GDP növekedéséhez, mintegy a GDP 20%-át adta évente. Ennek fékezése a növekedést is visszafogja, az önkormányzatok bevételi lehetőségeit is és nem utolsó sorban a kisbefektetők vagyonát is erodálja az ingatlanok iránt megcsappant érdeklődés, lévén a legtöbb kínai kisbefektető főleg ingatlanban tartja a pénzét.
Az elmúlt években az eddigi csodás gazdasági növekedés is 3% körülire szelídült, az infláció hajszál híján deflációba csapott át, ami mindig rossz ómen, a kivitel sem tud érdemben növekedni.
Ehhez kell még egyrészt hozzátenni a kínai export felvevőpiacainak gyengülését, illetve azt a tényt, hogy a nyugati országok felébredtek a csipkerózsika-álomból és az orosz példán megtanulták, hogy nem olyan nagy ötlet, hogy az egész gazdaságuk diktatúrák függőségében vergődik, legyen az energia, nyersanyag vagy ipari termékektől való függőség.
Így végre elkezdtek leválni a kínai függőségtől is, haza akarják telepíteni az érzékeny technológiákat, a chipgyártástól az akkumulátorgyártásig. Nem meglepő módon ez is gyengíti a kínai gazdaságot.
A kínai társadalmat is utolérte a demográfiai válság, egy-két évtizedes távlatban már ez is erősen fogja érinteni a gazdaságot. Főleg, ha marad a kommunista diktatúra, mert akkor a bevándorlásra sem nagyon számíthatnak majd.
Összefoglalva, nagy kérdés, hogy a nagy kínai menetelés mennyire fenntartható, tud-e olyat lépni a kínai kormány, ami megmenti az országot a lejtmenettől vagy most lépnek rá a japán útra, amely ország több tekintetben a mostani Kína szerepét töltötte be a hetvenes-nyolcvanas években.
De megválaszolva a cikk elején feltett kérdést, hogyan jártál volna a kínai tőzsdére való befektetéssel, ha 1997-ben felugrasz a vonatra, esetleg 2010-ben?
Az elmúlt 26 év alatt kemény 23%-os hozamod lett volna (inflációt és osztalékot nem számolva), 13 év alatt pedig még mindig veszteségben ülnél.
Pedig aki befektetett a kétezres években, az emlékszik még, hogy mindenkinek kínai tőzsdére kellett befektetni, az volt a tuti tipp. Utólag már könnyen vagyunk okosak, hogy nem volt szabad ide fektetni pénzt. Ahogy Törökország is, a másik titkos szuper befektetés is komoly veszteséget okozott sokaknak.
Érdemes mindig egy lépés távolságról megvizsgálni a tuti tippeket, amik mindig voltak, vannak és lesznek. Mivel mindenkinek ezt nyomják az alapkezelők és mindenféle privátbankárok, a tuti tippek rövid távon önbeteljesítő jóslattá válnak. Ha mindenki Kínába, Törökországba, géntechnológiába vagy akármi másik aktuális divatba fektet, akkor ezeknek a részvényeknek az ára megnő értelemszerűen. Hogy aztán a legtöbb esetben ugyanolyan gyorsan össze is essen, amikor egy új divatos befektetés veszi át a helyét.
