Eszembe jutott a napokban a fiatalkorom, ami sok tekintetben számos jó élményt is adott, azonban anyagilag minden volt, csak sikersztori nem.
Már fiatal koromban keményen dolgoztam, 13 évesen is egész nyáron fóliasátorban szedtem a paprikát, uborkát, de dolgoztam dísznövénykertészetben is és papucskészítő kisiparosnál is. Minden évben minden nyarat és gyakran az évközi hétvégéket is végigdolgoztam. Nem azért, mert rá lettünk volna szorulva arra a pénzre, amit én kerestem, hanem mert jó volt pénzt keresni és ennek a munka volt a legegyszerűbb módja.
A középiskolában már vállalkoztam is, volt, hogy az iskolából mentem egyenesen Budapestre a Malévhoz vagy a Hungarocamionhoz tárgyalni. Később is, a rendszerváltás során rengeteg pénzt kerestem, nem emlékszem olyan időre, hogy ne lett volna pénzem, volt, hogy tizenévesként többet kerestem iskola mellett, mint a szüleim együttes fizetése. (Persze hiába kerestem meg egy akkori lakás árát másfél hónap alatt a karácsonyi szezonban, Volvót venni fontosabbnak tűnt 18-19 évesen, mint lakást.) Úgy látszott, hogy örökre minden így lesz és egész életemben sikeres leszek anyagilag.
S egyszer csak valami eltört. A rendszerváltás utáni nagy lehetőségek eltűntek, a bevételi források elapadtak és nagy szegénység köszöntött rám. Hiába voltam technikus, beszéltem angolul és még értelmesnek is mondhattam magam, egyszerűen évekig nem találtam normális munkát. Pedig már a tejgyárba is el akartam menni raklapot pakolni minimálbérért, de oda sem kellettem.
A mélypont az volt, amikor egy kiló rizst kellett beosztanom három napra, ha nem akartam éhezni. Nagyon magam alatt voltam, úgy tűnt nincs kiút.
Azért is sajnáltam magam, hogy az egyetlen pár cipőmnek kilyukadt a talpa. Éppen ezen keseregtem magamban, amikor láttam az utcán egy magam korabeli hajléktalan fiút, akinek lába se volt, nemcsak cipője. Az a pillanat felért egy megvilágosodással, hogy ne sajnáljam addig magam azért, hogy nem telik cipőre, amikor másoknak lábuk sincs, amire fel tudnák húzni a cipőt. Tudom, ez így gagyin hangzik, de akkor és ott tényleg rájöttem, hogy nem kellene magam annyira sajnálni.
Később a helyzet javult, megházasodtam, volt munkám, annyira nem is rossz, bankfiókvezető voltam, de a frusztráltság és a depresszió megmaradt. Gyakran úgy éreztem, hogy nem tudok kitörni a szegénységből, hogy nem jutok sehová az életben. Nekem soha nem telik majd saját lakásra és miért élnek a kortársaim sokkal jobban, mint én?
A depresszió és az önsajnálat nagyon be tud csapni, nem vagy képes objektíven nézni a saját életedet. Volt egy feleségem, született egy fiam, ha nem is milliókat kerestem, de azért nem is minimálbért, egészségesek voltunk, mégis csapdában éreztem magam.
Frusztrált voltam a munka miatt, az állandó elvárások miatt (miközben a fiókunk nem teljesített rosszul, tehát még ez sem volt igaz, hogy a munkában nem tudtam volna teljesíteni, pedig így éreztem).
Közel laktunk az Árpád hídhoz, s talán tízpercenként ment át rajta egy szirénázó mentőautó vagy tűzoltó. Ilyenkor mindig észhez tértem, hogy akármekkorának is érzem a saját problémáimat, az, akihez most az a mentő vagy az a tűzoltó megy, biztos, hogy látatlanban is elcserélné az ő gondjait az enyémre.
Néhány éven belül minden gond megoldódott és többet kezdtem el keresni, mint valaha is gondolni mertem volna. (Hogy hogyan lettem bankfiókvezetőből blogger, azt leírtam már ebben a könyvben.)
Ezeket csak azért tartottam fontosnak leírni, mert nagyon sokan vagytok most is, akik ugyanúgy érzitek magatokat, mint én tizenpár évvel ezelőtt: évek óta kilátástalannak tűnik minden és nem akar eljönni a várt anyagi felemelkedés.
Ha benne vagy egy problémában, belülről sokkal sötétebbnek és nagyobbnak tűnik, mint akárcsak egy lépés távolságból, objektívan kívülről szemlélve.
Minden embernek a saját problémája a világ legnagyobb gondja, ami mellett mindenki más gondja aprónak és jelentéktelennek tűnik, miközben ha tudnád objektívan szemlélni a helyzetedet, rájönnél, hogy még a közeli ismerőseid között is van rengeteg ember, aki örömmel elcserélné a te gondjaidat a sajátjaira.
Ne gondold azt, hogy nem lesz jobb később, hogy te már örökre így maradsz. Próbáld meg objektíven értékelni a helyzeted, tényleg annyira keveset keresel-e másokhoz képest. Ebben segíthet a legutóbbi cikk is:
Rázd le magadról a kilátástalanságot, ami lebénít és egyből rájössz, hogy nem is olyan komor a helyzet, mint eddig vélted. Ha minden jól megy 8-10 év múlva többet keresel majd, mint azt fiatalon el tudtad volna képzelni.
Nekem is vannak egy ilyen fordulópont élményeim. Azt gondolom, lehetne több is/kevesebbre is lehetett volna szükség, de meg kell élni a kétségbeesést és akkor lesz egy-egy pont, amikor tudok felfelé nézni. Sokszor ehhez tényleg csak lelkiállapot kell és akkor változtatni kicsit a gondolkodáson. Nem, ez nem csodafegyver, meg nem fejben dől el - aztán sok munka és szerencse is kell majd. Viszont szemlélet nélkül nem lesz semmi elég.
Tényleg semmi nem tart örökké, a rossz sem. És majd a jó sem. A legnagyobb kincs az alkalmazkodóképesség.
Sé nem, nem lesz könnyű. Soha nem az, másnak sem 😉
"Minden embernek a saját problémája a világ legnagyobb gondja"
Ez nagyon igaz. Meg az is, hogy mindenkinek megvan a maga problemaja.
Köszi a saját visszatekintést, valóban inspiráló és erőt adó, aki épp egy völgyben van, de ez lendületgyűjtés egy újabb csúcsra feljutáshoz!
És, hogy a lényeget is megragadjam: milyen Volvót vettél 18 évesen? Ez nagyon érdekelne, ugyanis én csak álmodtam róluk, majd 34 évesen egyből kettőt is vettem.
240-es benzines kombit, barna volt, ha ez is számít. 🙂
Nem evett sokat, napi 500-ért tankoltam, amikor havi 10 ezer nem volt rossz fizetés. 🙂
Fiatalság-bolondság, ahogy mondták a régi görögök, amikor latin mondásokat idéztek.
Első diplomás munkahelyemről amikor eljöttem, volt két hetem a következő állásomig. Augusztus volt. Addig egy nap szabit se vettem ki. Kifizették a szabikat és elmentünk a barátnőmmel Olaszországba a testvéremhez. Ingyen szállás, kocsit is kaptunk. Fillérekből meg voltunk.
Kurva szarul éreztem viszont magamat, hogy nem tudtam beülni sehova enni, mert nem engedhettem meg magamnak.
Emlékszem pont Velencében éreztem emiatt magam nagyon szarul.
Az elmúlt lassan 11 évben meg négyszereztem a fizumat, és ilyen "luxus problémáim" nincsenek.
2010ben az első diplomás keresetem magasabb volt mint most egy tanári kezdő fizetés. Mégis úgy éreztem, hogy semmim sincs...
Picit jobban becsülöm már amim van...
Magamat is olvashattam volna. 73-as vagyok. Mi generációnknak elképzelhetetlen volt a saját otthon 20 évesen, higy valaha is lesz. Láthatatlan volt a magas kamatok miatt a hitel vége. Legtöbben 35 felett vállaltunk gyereket, míg a szüleink 25 alatt.
Régebben volt egy netes közösségben egy gondolat kísérlet. Írhatsz egy sms-t a 20 évvel ezelőtti önmagadnak. Mi lenne az?
Ennyi: Nyugi. elmúlik.
Ez a két szó jusson eszedbe, ha jól vagy, ha rosszul mennek a dolgaid.
" (Persze hiába kerestem meg egy akkori lakás árát másfél hónap alatt.."
Aha... Ez itt a madáretetés? :))
Te nem tudod, milyen haszonkulccsal lehetett eladni bármit, bármennyit a kilencvenes évek elején.
S persze az a másfél hónap a karácsonyi szezon volt éppen.
13 évesen maradjon gyerek a gyerek. Egész nyáron dolgozni? Fel is kell töltődni a főállásra (tanulás). Semmi családi, baráti program? Van értelme élmények nélkül élni?
"A középiskolában már vállalkoztam is, volt, hogy az iskolából mentem egyenesen Budapestre a Malévhoz tárgyalni a beruházási vezérigazgatóval."
Ez is olyan science-fictionnek tűnik. Nehéz elkélzelni, hogy komolyan vettek, nem ügyeskedtek veled szembe és hasznlták ki tapasztalatlanságod, főleg azokban a vad időkben.
Én akartam dolgozni, anyámék le sem beszélhettek volna róla. Akkoriban még nem törődött senki azzal, hogy gyerekmunka és hasonlók.
Véletlenül sem azt mondom, hogy minden 13 éves gyerek menjen dolgozni.
Más idők voltak akkor. Abból sok pénzt lehetett keresni, hogy tudtad, hol lehet kapni mondjuk kerékpár gyorszárat. Nem volt internet, de még szakmai telefonkönyv se. Ki kellett menni vásárokra, gyűjteni az infókat meg a névjegyeket.
Nekem egy kisebbfajta megvilágosodás az a pillanat volt, amikor beláttam, hogy a pénz nem boldogít.
Jól keresek, és megnézem a facebookon a KSH szerinti átlagfizetésről szóló cikk alatti kommenteket (rendszeresen, ez is egy mentálhigénés gyakorlat).
Adott a kimutatott bruttó összeg, ami nekem csak "aranyos", jóval kevesebb, mint a nettóm.
Látom a sok irigykedő embert, aki nem hiszi el, hogy létezik, aki ennyit keres, nem hogy többet.
Látom magam a másik oldalon, és hogy ezzel együtt mennyire tudnak fájni a saját vereségeim. És ekkor feldereng, hogy az én elvesztett küzdelmem másik oldalán is érezhetik magukat emberek rakás szerencsétlenségnek emberek.
(Gonoszabb pillanataimban elképzelem, hogy odamegyek az általam elbukott terület sikereseihez, és tartok nekik egy monológot: nézz meg jól, így néz ki, aki ennyit meg annyit keres. Képzeld, ez nem a telefonszámom, hanem a fizetésem.)
Őszintén szólva, én nagyon utálom az ilyen instant Coello dumákat, hogy magam alatt voltam, de elment mellettem egy lábatlan, és rájöttem, milyen jó is nekem. Viszont ha elnézek keletre, befogom a szám.
Én is utálom az ilyeneket, de az a pillanat tényleg olyan volt, hogy utána én is befogtam a szám.
"ne sajnáljam addig magam azért, hogy nem telik cipőre, amikor másoknak lábuk sincs, amire fel tudnák húzni a cipőt."
Nem ezt nevezik inspiráció pornónak?
en.wikipedia.org/wiki/Inspiration_porn
Én ezeket úgy hívom, reality check. Több mint 2 éve voltam otthon a gyerekkel, csúsztam bele a depresszióba, nem volt hová visszamennem dolgozni, munkát nem találtam. Türelmem 0, idegeim rongyokban, nem voltam jól, na. Vittem a cukorgombóc gyereket a játszóra, most lemértem a térképen, 300 m-re. 40 perc volt, mire odaértünk. Tajtékzottam. Egy anyuka állt a mászóka aljánál, a gyerek fent, nem látszott. Szóba elegyedtünk, mondtam, hogy felrobbanok, elegem van ebből, ebből áll a nap, hogy 300 m-re megyek, 40 percig, elég volt. Na, lecsúszott a 6-8 éves gyereke a csúszdán, megemelte, mage elé emelte, a lábfejeit ráillesztette a sajátjára és együtt ellépdeltek a létráig. A gyerek lelkesen felmászott. Én azt hittem, elsüllyedek szégyenemben.
A tudat, hogy a többiekhez képest én jól vagyok, néha segít, néha nem. Néha sikerül hálásnak lenni, néha nem. Dolgozni kell rajta. 😀
Aki síránkozós, panaszkodós hangulatban volt az elmúlt - mondjuk - 10 bejegyzés alatt, fel a fejjel végre! Semmi, de tényleg semmi sem annyira rossz, mint amilyennek a saját szűrőiden keresztül elsőre (esetleg másodikra) látszik.Ha mégsem így érzed, pillants mondjuk Kijevre...
Régi közhely, de igaz: a türelem és a megfontoltság mindig átsegít a nehéz(nek vélt) pillanatokon.
Kicsit a motivációs iparág prédikációira hasonlít ez a bejegyzés, mely iparágnak van egy óriási bűne: a kapitalizmus elitjének malmára hajtja a vizet, mert segít elhitetni a hazug narratívát a taposómalmot hajtó, alávetett tömegekkel, hogy minden csak rajtuk múlik. Ha sikertelennek, ha szerencsétlennek érzik magukat, az csak azért van, mert rossz döntéseket hoztak addig az életben, nem jó a hozzáállásuk magukhoz, a világhoz stb., ezzel hatékonyan elterelve a figyelmet a káros társadalmi inerciákról, az elit státusz és vagyon gond nélküli továbbörökítéséről, a genetikai lottóról és egy sor egyéb dologról, amire nincs semmi számottevő ráhatása az egyénnek. Már a születése pillanatában eldől mindenkinél, hogy nagyjából milyen élete lesz, ezzel pedig effektíve megvalósul a kasztrendszer a modern társadalomnak eufemizált gépezetben. A dőzsölő elit meg örül, mert a status quo érintetlen.
Semmi ilyenről nem szól a cikk, te akarod csak beleolvasni. Arról szól, hogy fel a fejjel, ha benne vagy egy gondban, sokkal nagyobbnak tűnik, mint az valójában.
Köszönöm! Biztos többen is írják majd ezt, de nekem most pont ez kellett 🙂
Most veszek saját lakást 28 évesen, de tisztára be vagyok depizve, mert néhány hónapot csúsztam a vásárlással és most 5 millióval többe fog kerülni a legújabb áremelkedések miatt az első lakásom, mint néhány hónapja(!) véve került volna. 5 millióval több hitelt kell felvennem néhány hónap csúszás miatt és még hitelkamatok is magasabbak már, mint voltak tavaly ilyenkor vagy fél éve. Csak jelzem nem vagyok piszok gazdag, hogy az az 5 millió ne jelentsen semmit, mert az éves bevételem van most 4 millió körül, szóval ezt az extra pénzt is most jó pár extra év lesz kifizetni.
De persze ha kizoomolok a saját életemből, akkor látom, hogy még így is szerencsésnek mondhatom magam, mert a korombeli ismerőseim 80%-ának semmi esélye saját lakásra a jelenlegi árak és a folyamatosan emelkedő hitelkamatok mellett sajnos.
Emlékszem, 2007-ben, az ERSTE bankban kérdeztem a hölgyet, mi lesz, ha elszáll a CHF árfolyam: a válasz, az lehetetlen, ha 180 huf fölé megy a chf árfolyam, csődbe megy az ország. 14 évig fizettem utána a 2x törlesztőt, két kusgyerek mellett, külföldre kellett költözni, hogy ne menjünk csődbe, de ezek után nem hiszem el, hogy nem veheti el bárki bármikor a lakást (Orbán hoz egy államosítás törvényt, pl), hogy nem vehetik el bármikor bármimet (kell a bankprofit), hogy nem lőhetnek le, ha egy hadúrnak épp rossz napja van (pl Putyin).
Lehet, hogy pozitívan kéne nézni a dolgot, de én semmi pozitívat nem látok már az életemben. Jelenleg 46, tehát még van kb 15 évem, ha nem lövet le valaki jókedvében.
Igen, az elmúlt 10-12 évben mondhatni szétkerestük az agyunkat, bár előtte szinte semmim nem volt.
Köszönöm Miklós, jelenleg hasonló cipőben járok! 24 éves vagyok, és elkeseredetten keresek munkát. Van egy történelem diplomám, meg Bér+TB. ügyintéző végzettségem. 12 állásinterjún voltam, és sehova sem vettek fel a tapasztalathiány miatt. Ezért kiköltöztem Németországba; édesanyám kint él 8 éve, ezért volt hova jönnöm. Elkezdtem a német nyelvet tanulni, és mostanra elértem a B1-es szintet. Egy hete folyamatosan keresek munkát, de félek: túlképzett vagyok, nem beszélek elég jól, meg egyéb okok miatt nem találok munkát. Sokszor úgy érzem, reménytelen az élet; több velem egykorú ismerős már házas és gyereke van, nekem meg még munkám sincs. Szégyellek már a tükörbe nézni, hogy mennyire semmitérőek a mindennapjaim, szinte csak a nagy nihil van nekem.
Csóró családban nőttem fel, erről már írtam itt. Viszont voltam olyan szerencsés, hogy többször volt alkalmam meglátogatni Románia és Ukrajna magyarok lakta vidékeit. Főleg Ukrajna volt kijózanító. A mi családunk valószínűleg ott sem számított volna jómódúnak, ezt nehéz megítélni ennyi év távlatából, de maga a környezet: az utak, a közintézmények, és minden amit egy gyerek felfog egy utazásból minden alkalommal ráébresztett, hogy mennyire szerencsés vagyok.
Szóval ha szerencsétlennek érzed magad csak indulj el keletre, ennek sajnos ma különös aktualitása van.
Mi a rossebbet lehet eladni tizenévesen a Malévnak és a Hungarokamionnak? Egész éjszaka ezen gondolkodtam, nem tudtam aludni, most meg álmos vagyok és dolgozni kéne.
Hologramot. A Hungarocamion valami ünnepi kiadványra kért néhány ezer darabot (sajátot persze, az benne a nagy cucc), a Malév minden repjegyre akart egyet. Úgy tűnt, milliárdos leszek és pont akkor robbant ki az Öböl háború, a Malévnak hirtelen más dolga is volt, mint hologramot rendelni a repjegyekre. Talán egy-két hétre voltunk a szerződés megkötésétől, miután már nem is tudom hányszor kellett mennem a Malévhoz.
Hogy nem tudtak még két hetet várni a háborúval, nagyon pipa voltam. 🙂
Eleve a világ egy részénél nagyobb luxusban élünk azzal hogy itt nincs háború és van annyi ivóvíz hogy azzal húzzuk le a vécét is... csakhát népbetegség a krónikus depresszió, az a "normális". Erre akkor jöttem rá amikor a nigériai fickóval meg egyik barátommal kerestünk rendes munkát, a három közmunkás. Néger haverunk magyarul se tudott tíz szót (ami Pesttől keletre sokszor kevés) de nagyon vidám volt (főleg ahhoz képest hogy a féltékeny felesége beszélte rá hogy három hónappal korábban otthagyja a jól fizető pesti munkáját, a közmunka már a mélypont felett volt nála), kérdeztük is hogy miért. Hát amíg két keze meg két lába van az embernek addig nem kell szomorkodni, munkát lehet találni. És tényleg.
Igen persze. Utólag. Azért kösz.
Heh, akkor nem csak én költöttem fiatalon minden pénzt járgányokra. A 90-es években volt, hogy 2 BMW-m, meg egy ezres motorom is volt (céges kocsi mellett), persze más semmi.. 🙂
@gary
"Képzeld, ez nem a telefonszámom, hanem a fizetésem"
Én mondjuk elégedett lennék egy 7 számjegyű fizetéssel úgy, hogy kicsi a valószínűsége, hogy 1-essel kezdődjön, és akkor még előhívókódról és országkódról nem is beszéltünk 🙂
Egyébként nekem az a véleményem, hogy a "pénz nem boldogít" egy "1st world success" kijelentés, mert aki tényleg nyomorog, annak a szájából nem hallassz őszintén ilyet, legfeljebb önnyugtatásként. Akik ezt vallják, azoknak általában adott legalább egy alap egzisztenciája, olyan, ami a földlakók többségének nincs meg. Persze minden viszonyítás kérdése, a legviccesebb, mikor amerikai középosztálybeli mondja ezt úgy, hogy elég neki, ha csak 2-szer nyaral, nem 3 hanem csak 2 autó van a családban, és nem vágyik nagyobb házra, mint ami egy menő külvárosban van neki.
Németországban láttam egyszer egy féllábú embert biciklizni. Akkor én is elgondolkodtam, sokszor milyen nevetséges kifogásokat vagyunk hajlamosak találni önmagunk felmentésére.
Nekem a nyugalmat, a békét a stabilitás adja az életemben: a fel/le kilengéseket két sorban le tudnám írni. Szerencsére ez a stabilitás egy emelkedő trend, ami szépen (lassan), de felfelé megy.
Mikor az olyan hsz-okat olvasom, ahol azon panaszkodnak, nem telik lakásra ilyen árak mellett, akkor a 10-15 évvel ezelőtti önmagam jut eszembe. Pontosan úgy gondoltam én is, hogy a nálam idősebbeknek bezzeg mennyivel könnyebb lehetett, hiszen a többség saját ingatlanban él. Mára rájöttem, nekik sem (volt) könnyű, illetve a korral megtapasztaltam, megéri hosszútávon a pénzügyi tudatosság. Biztonságot ad.
Én a fősulit lébecoltam el bulizással, hogy a végén az egyik szekuritinél kössek ki. Irodaházban 24 órázva ez kb. a csúcs volt a szakmában, amit nem rendőri vagy katonai előélettel el lehet élni, de akkor is sz.r volt látni, hogy mások mennek haza, meg hétvégézni.
Aztán elkezdtem szótárral fordítani, majd freelancerkedni, és ebből nőtte ki a mai online cégem. Ma magyar viszonylatban egész jól élünk, amit átlagemberként el lehet érni. Most az nyomaszt, hogy 3 hónap múlva mi lesz Ausztriába költözve, ahogy intézzük a sulit, albérletet, cégköltöztetést.Tudom, hogy úgyis megugorjuk ezt a lécet is, de egyszerűen nem lehet ezen nem aggódni.
De majd pár év múlva biztosan én is így tekintek vissza ezekre a dolgokra, mint Miklós most a leírtakra.
34 éves vagyok. Egy 70nmes panelban élünk a feleségemmel és a kislányommal (nem saját). Amikor elszállt az euró, rámjött az érzés, hogy “elveszik” a vagyonomat és hogy visszanyerje a helyzet fölötti kontroll illúzióját, úgy érzetem azonnal vennem kell valamit olyan 200-300 ezres nagyságrendben. Zuhanyoztam és legalább 10 percig nem jutott eszembe semmi, amit volna értelme megvenni, vagy amit igazán szeretnék. Akkor jöttem rá, hogy ha ennyi időbe kerül ezt kitalalni, akkor mocskos gazdag vagyok. Bizonyos szempontból 35 éves koromban befutottam, mert már most sikerül úgy élnem, hogy a legnehezebb helyzetekben kalandot és kihívást látok, a legjobbakért pedig nagyon hálás tudok lenni. Szeretem az életet, annak minden szörnyűségével együtt. Az orosz ukrán konfliktus és a Covid rengeteget segített, hogy eljussak ide.
Hm. Nekem két igen sötét időszakom is volt, egyszer már a bőrönd is össze volt pakolva, hogy lelépünk innen az akkor még egy gyerekünkkel. Nemrégiben kezdtem elégedett lenni, jókor adtuk el a kis lakásunkat -szerintem pofátlanul drágán, de hát ez van - és nagyon jó áron tudtunk venni egy kertes házat, Budapesten. Jó, jó, felújítandó, de szerintem így is megérte, pláne, hogy ezt a COVID előtt tudtuk meglépni. Még a bevételeinket is növeltük, a támogatásokat kimaxoltuk, stb. Gondoltam, 40 évesen végre tartok valahol.
Aztán néha elolvasom a Kiszámolón, hogy ki-hol tart 25-30-35 évesen és néha teljesen elmegy az életkedvem -még úgy is, hogy az internetes kommenteket többször is elosztom kettővel. Illetve valószínűleg kiégés előtt állok, 22 éves korom óta egyszer voltam háromhetes szabin, akkor is a spanyol felsőre készültem. Köszönöm, hogy elmondhattam a fentieket.
Mindenki a saját szintjén nyomorog.
Amikor nyomorultnak érzem magam, a tesóm mondása szokott eszembe jutni: ha nem tudsz örülni annak ami van, örülj annak, ami nincs (betegség, hitelcsapda...)
Én néha őszintén úgy érzem, hogy nagyon sokat javítana a közérzetemen, ha soha többé nem olvasnám ezt a blogot - de nem sikerült róla leszokni, pedig próbáltam már.
Így vagyok én a hírekkel. 🙂 Éppen ma határoztam el, hogy nem fogok híreket olvasni, max napi egyszer, 10 percet. Kíváncsi leszek, meddig bírom és mennyivel fogom jobban érezni magam.
@zabalint
Az éves bruttóm az, ami 8 számjegyű és 1-essel kezdődik, prémiumokkal együtt. 🙂
Tudom, a blog közönségénél nem számít kiemelkedőnek, de ilyenkor ahhoz viszonyítok, hogy a facebookon hányan tartják a felét is sci-finek.
Nem tagadom, hogy vannak problémák, amiket a pénz megold. Ugyanakkor tanulságos volt észrevenni, hogy hiába ülök a nagy halom pénzen, nem tudom magamnak megvásárolni, hogy kevésbé vacakul érezzem magam. És ennek a felismerésnek a hatására éreztem magam kevésbé vacakul.
Én 23 éves vagyok. Szintén szegény családból jövök. Szerencsére mindig jól ment a tanulás, bejutottam BME-re is.(koliba) Alapdiploma már zsebben, most a mestert csinálom. 18 éves korom óta gyakornok vagyok egy multinál, mára főállásű projektvezető. Fizetsem is elég korrekt, 25 év alatti kedvezménnyel megvan a nettó 500k. (+ösztöndíjak) Amin szoktam aggódni, hogy nagyon drágák a lakások, ezt nehéz lesz összehozni. Illetve a magas áremelkedésektől, válságtól,elhúzódó háborútól és kormányváltástól is tartok kicsit.
De valószínűleg a 23 évesek között kis százalék keres ennyit, de sokszor ezt is kevésnek érzem, és vállalkozást akarok, sokkal nagyobb pénzeket stb. ( dolgozom is rajta). Néha depresszióba esek emiatt. De utána mindig rájövök, hogy nagyon hálás lehetek, mert egyelőre minden rendben van és megvan mindenem és szép az élet. Dolgozhatok, olvashatok, edzhetek, csajozhatok stb.
Én csak egy nagy, virtuális ölelést szeretnék küldeni Neked, Miklós 🙂
Hasonló életút Volvo nélkül. 🙂 Technikumot úgy végeztem el, hogy számtalanszor iskola után 2-től - 8-ig részmunkaidőben esztergáltam. A buszról leszállva egy hosszú egyenes úton bandukoltam be a gyárig és láttam ahogy a többi melós jön megy a kocsijával. Sokszor azon gondoltam, én vagyok a világ legnyomorultabb embere, hogy nekem csak ennyi jutott, még egy Opel Ascona sem. 20 évvel később, most hálás vagyok ezért. Alázattal, szorgalommal és legfőképpen a Teremtőnek köszönhetően mára eljutottunk oda, hogy a családommal anyagi megszorítások nélkül tudunk élni. Amikor eléred a manapság hőn áhított anyagi függetlenséget, akkor majd rájössz, hogy az életben nem az a cél.
@Kiszamolo "Így vagyok én a hírekkel." Ez működik, én konkrétan letiltottam router-ben bizonyos domain-ek elérését. Persze ugyanígy újra feloldhatod, de van benne egy macera faktor ami segít meg sem próbálni felkeresni az adott oldalakat. 444, 24, hvg, már a portfólió is. Teljesen felesleges híreket olvasni, mivel objektív hírforrás nem létezik, nincs esélyünk tudni mi a valóság. Ergo a hírek csak elkeserítésre, félelemkeltésre jók.
Témához: egy ideje én is elég kiégettnek érzem magam, noha nem a túlzottan sok munkától, hanem a jövőkép teljes hiányától. Egyszerűen semmi sem áll biztos alapokon. Nem látom értelmét a spórolásnak, miközben az ellenkezője van támogatva többek közt az én "vagyonom" elinflálásával. Plusz meddig tart a kormánynak mindent elvenni? Rettegek ettől, mert az aztán tényleg kirántja alólam a szőnyeget. Nem beszélve az ország lezülléséről ami fénysebességgel halad.
Valóban kifejezőbb lenne így mondani: Nem a pénz boldogít. A manapság használt forma negatív kicsengésű, ez pozitív(abb).
@copywriter Neked azért ez a nicked, mert mindenhová bemásolod ugyanazt a pár sort? 🙂
@copywriter Mi azon dilemmázunk, hogy költözzünk-e vagy sem. A család nem nagyon akar. Burgenlandba költöznénk, mert a gyerekek sem tudnak németül. Elvileg az ottani iskolák megoldják. Nekem is csak az angolom jó, bár most ráfekszem a témára és nyárra már lesz egy alap-középfokú német tudásom.
Ami inkább visszahúz, hogy ott előlről kéne mindent kezdeni, kapcsolatokat felépíteni. Lakást bérelni sincs sok kedvem, de muszáj lenne, mert ha elköltöm a pénzem egy házra akkor vissza kéne mennem alkalmazottnak. (jelenleg tőzsdei befektetésekből élünk)
A mérleg másik oldala viszont, hogy itthon nem várok javulást. Hiába élünk jól, ha közben megszűnnek a közszolgáltatások. Minden napra jut valami bosszúság.
Remélem Kiszámolónak igaza van és jobb lesz majd. Most elég depis vagyok amiatt, hogy sehogy sem jó.
Köszi a cikket!
Két sokat emlegetett mondás jutott eszembe:
1. Mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb
2. Mindenki a saját szintjén nyomorog
@gary
Biztos 8 számjegy ha egyessel kezdődik? Vagy a havira gondoltál, nem az évesre. Mert akkor nagyon messze vagy a mocskos gazdagságtól.
Szerint Copywriter-től az osztrák bevándorlásiak kérték, hogy bízonyítsa: ezerszer beírta egy magyar fórumra az Ausztriába költözést. Egy párszor még el kell olvasnunk, úgy érzem!
Alapvetően én nem szeretek és nem is szoktam sokat panaszkodni.
De azért kíváncsi lennék arra az érzésre, ami tazok a kommentelők írnak, hogy azóta 4x annyi a keresetem.
Vajon milyen érzés lehet az, mikor behív a HR-s és azt mondja, Gary fiam/ uram, maga annyira faxa, hogy az eddigi 350K br helyett, mi önnek 1,4M br-t szeretnénk adni, plusz bónuszok.
Egyzserűen nem hiszem el, hogy van ilyen ( pedig tudom, hogy van)
Amugy én is megoldottam az alacsony keresetű problémámat, felmondtam és irány külföld.Németo. eddig is használtam a németet, akkor inkább kint, mint itt.
@kristof:
Igen, tudom, írtam is, hogy a blogon nem számít kiemelkedőnek.
De:
1) nézd végig a ksh-átlagról szóló cikkek alatt a facebookon, hogy hány embernek sci-fi a fele is
2) több, mint a duplája annak, amit költök, és mégse érzem úgy, hogy bármiben nélkülöznék.
@egyelőre-minden-rendben
Én inkább a kormányváltás elmaradása miatt aggódnék. Hidd el, hogy a pár vacak % SZJA kedvezményedet nagyon gyorsan zárójelbe rakná egy esetleges EU-kilépés.
@beetle : hasonló gondolataim vannak nekem is, lassan semmilyen hírnek nem hiszek, mert ott tartunk, hogy mindenbe bele lehet nyúlni, mindent lehet így-és-úgy fogalmazni, sugallni, más fényben láttatni. És igen, ezért kell 37 helyről tájékozódni, de erre nincs idő, mert dolgozni kell, meg családdal lenni, kimenni az erdőbe. És ezt lehet struccpolitikának is felfogni, meg természetes önvédelemnek is. Sajnos a digitalizáció, közösségi média, automatizmusok, adatelemzések és befolyásolás odáig vitte a független tartalmakat, hogy (szinte?) minden a manipuláció eszköze. Ehhez lazán kapcsolódik, hogy míg régebben egy minőségbiztosítási folyamaton ment át mindenféle sajtóanyag (vagy könyvbe szánt tartalom), addig ma minden félbolondnak lehet százezres követőtábora, akik azt szajkózzák amit az adott "celebnél" látnak. (abszolút nem erre a blogra gondolok!!)
Amíg nincs megoldás, kábel ki.. :O 🙂
Pár éve végetért egy hosszú kapcsolatom, mama hotelbe laktam 1 évet, közben vettem egy 2 szobás lakást megyeszékhelyen, amit covid alatt koppra felújítottam.
Aztán covid alatt rám talált a szerelem, de a hölgy - akit régóta ismerek - 100km-el arrébb lakik (Pest mellett). Családtagjai idősek, így pár éven belül róluk is kell valamilyen szinten gondoskodni.
Jelenleg az a legnehezebb, hogy a viszonylag jól fizető munkámat és a lakásomat (?) feladva-eladva felmenjek e, béreljek/vegyek e valamit,és elkezdődjön a családalapítás.. vagy maradjak az anyagi biztonságban, 1 éven belül hitelmentesen egy felújított lakásban.. egyedül...
A lakás felújítással együtt kb 9m-val ér többet mint mikor vettem. Már csak pár millió végig fix hitelem van rajta..Épp 1 hónapja lettem 30 éves.Ez az én nyomorom, naponta örlődök rajta sajnos.
Köszönöm Miklós, legalább tudom, hogy mindenkinek van keresztje..
ide kapcsolódó kifejezés: imposztor szindróma
Anno az egyik jóbarátomnak panaszkodtam arról, hogy az akkor frissen véget ért kapcsolatomra mennyi pénzem ment rá a másik által kikényszerített szükségtelen vásárlások és az általa elvárt nagy lábon élés miatt. A barátom türelmesen végighallgatott, majd csak annyit mondott: "a pénz a legkevesebb". Akkor nem tudtam hova tenni a dolgot mert mai szinten nevetséges fizetésem volt és bő fél éves bérem lett az ördögé. Évek múlva értettem meg mire gondolt. Pénzed lesz újra ha dolgozol, előrébb lépsz, munkát váltasz, takarékoskodsz stb. De az elveszett időt és a stresszt semmi nem hozza vissza. A pénz a legkevesebb. Akkor értettem meg. És azóta párt is óvatosabban választok.
Nem olvasok híreket és nem nézek híradót jó pár hónapja. Maximum rápillantok az Index főcímeire, de ennél többet nem engedek magamnak. Határozottan nyugodtabb lett a lelkiállapotom. Pár hete véletlenül rápillantottam egy 7 főre tervezett atombunker hirdetésére, no.. itt a bizonyíték, nem szabad alámerülni ennek az iszonyatos érzelmi manipulációnak amit én úgy látom a covid óta nyomnak maximális fordulaton a médiában.
Az általános iskolai osztály névsort kívülről tudom, ha felébresztenének álmomból is sorolnám.. 🙂 szóval végigpörgetem, mellé teszem ki hova jutott.. netto hüleség, de engem ez megnyugtat, bőven az első 10 %-ban vagyok mind lelki mind gazdasági téren úgy gondolom.. nekem ez ad egy komoly visszaigazolást, nem olyan vacak az, ahova eljutottam 49 év alatt.
@ Pályakezdő24 ezt olvasni is rossz volt. 24 éves vagy és azzal foglalkozol, hogy sokan házasok meg gyerekeik vannak? kit érdekel, van erre még bő tíz éved, semmiről se maradtál le. Ne legyél már birka:) Kiköltöztél, tanulsz, legjobb úton haladsz. Ha tudsz valami egyszerűbb munkát elkezdeni a nyelvtanulás mellett talán érdemes lenne megtenned. A helyi munkatapasztalat sokat számít. Járjál interjúkra, a magabiztosságod is nőni fog. (bár meglep, hogy otthon nem találtál munkát.)
19.000 Ft volt az összes megtakarításom. 17.500-ért vettem egy citromsárga Zaporozsecet.
Gyerekmunka éjjel, hét végén, szünetben, suli előtt hajnalban. Egyik diploma, aztán a másik.
A reménytelen érzés és az önsajnálat az első albérletben az ezredfordulón, hogy sose (SOSE!!!) lesz saját lakásra pénzem.
Aztán nem volt semmi megvilágosodás, csak munka, tanulás, nyelvtanulás, és még több munka.
Aztán az első lakás, aztán a második.
Aggódni felesleges volt, keményen dolgozni és tanulni nem.
A titok: mindig kevesebbet költeni, mint amit megkeresel. És mindig fejlődni.
Nem tudom, hogy mindenkinek, így nem általánositok, de tapasztalatom szerint az élet egy hullámvasút és sokszor akkor üt be a mélypont, amikor úgy tűnik, minden stabilan és már tartósan sínen van. Aztán beüt a bumm!
A másik, amit elneveztem "mézes madzag" effektusnak, az, az, amikor az élet elénk dob egy nagy lehetőséget és tényleg minden úgy is alakul, hogy az 100% néz ki, aztán az utolsó, utáni, 99,9% pillanatban jön egy olyan fordulat ami romba dönti az egészet.
De ahány ember annyi sors, annyi mozgástér, annyi körülmény, annyi behatás. Ezért is butaság azt mondani egy másik embernek, hogy: "ha én meg tudtam csinálni akkor te is meg tudod", csak te, én ő, nem egy és ugyanaz az ember. Persze ezt mindig azok mondják akik ép pozitív életszakaszban van és nem azok akik épp a gödörben, oda nem vágyik senki 🙂
Miklós, heti gazdasági összefoglaló?? Várható??
240-es! Benzines, 2.3-as... De jó is volt!