A múltkori cikk az adakozásról rendesen felkavarta a kedélyeket, bár ez is volt vele az egyik célom.

Semennyire nincs kultúrája idehaza a mások megsegítésének. A legutóbbi adakozásról és segítőkedvről szóló nemzetközi felmérésben 142 országból a nem túl előkelő 124. helyen végeztünk. (Mindössze 18 országban rosszabb a helyzet, mint nálunk...)

Ez a 40 éves kommunista diktatúra eredménye, ami arra nevelte az embereket, hogy ne törődjenek semmivel és senkivel, majd az állam mindenkinek megad mindent. ha mindenki csöndben marad és nem ugrál. Azóta is arra várunk, hogy az állam adjon nekünk lakást, oktatást, egészségügyet, ingyen utazást és olcsó színházjegyet. (Arra még nem jött rá a társadalom, hogy az állam csak azt a pénzt osztja szét, amit előtte kivett a zsebünkből.)

Érdemes megnézni, hogy több környékbeli volt kommunista ország szintén az adakozási lista legvégén kullog, közvetlenül előttünk, vagy mögöttünk, a legutolsó a listán konkrétan Litvánia.

Se az adakozásnak, se az önkéntes munkának semmilyen kultúrája nincs itthon.

Vajon mikor lesz az, mint az Egyesült Államokban, hogy a grillpartikon a háziasszonyok segítségre méltó alapítványok címeit cserélgetik, vagy hogy Izraelben szinte minden fiatal részt vesz valamilyen önkéntes munkában és minden mentőautóra rá van írva, kinek az adományából vették? Úgy tűnik, nagyon messze van még ez az állapot.

Pedig egy ország és egy társadalom szolidaritás és erős civil szervezetek nélkül soha nem lesz stabil és fejlett ország.

A problémák akkor is velünk vannak, ha nem törődünk velük. Vagy megoldjuk őket, vagy semmit nem csinálunk és még nagyobb lesz a baj, vagy ráhagyjuk az államra, hogy majd ő megcsinálja.

Meg lehet nézni, mit csinált például az állam az elmúlt majdnem három évtizedben a leszakadó társadalmi rétegek félzárkóztatásával.

Éppen most nyomoznak elsikkasztott pár milliárd forint miatt, ami az ezzel foglalkozó állami szervezetnél tűnt el. Amikor éppen nem ellopják ezt a pénzt, akkor tanulmányokra, meg szájkaratéra költik, az eredmény pedig nulla.

Bár innen messziről a nagyvárosból nem látszik, de az újszülött gyerekek 14%-a már cigány. Ők azok, akik vagy megtermelik majd a mi nyugdíjunkat 25 év múlva, mint szakmunkások és értelmiségiek, vagy ugyanúgy tovább segélyezzük őket, mint tettük az apjukkal és a nagyapjukkal és majd együtt halunk éhen, ők és mi, a következő nyugdíjas generáció.

Az országnak erős civil szervezetekre és sokkal kisebb államra lenne szüksége. Azonban a civil szervezeteknek lelkes önkénteseken kívül pénzre is szüksége van, nem csak bátorító szavakra. A pénz pedig ott van a te zsebedben (is).

Ha a társadalom csak fele annyit költene nemes célok támogatására, mint mondjuk kábeltévé előfizetésre, vagy új telefonok vásárlására, már ezerszer élhetőbb lenne az ország és nem menekülne el rengeteg jó érzésű fiatal az országból. (A kivándorlók egyre nagyobb része nyilatkozik úgy, hogy nem anyagi okok miatt megy el, hanem mert élhetetlen az ország és a társadalom.)

Ha változást akarunk, sajnos nekünk kell elkezdeni megváltozni.

Nagyon tanulságos volt az előző cikk alatti hozzászólások is. Onnan lehet felismerni, hogy mi az igazán fontos téma, amiről beszélni kell, hogy hány embernek talál be és sértődik meg rajta.

Nem kellene többet költened, mint keresel? Elképesztő mennyiségű ellenséges és sértődött hozzászólás.

Talán kicsit te is hibás vagy, hogy üres zsebre svájci frankos hitelt vettél fel?

Te is tehetsz arról, hogy mit érsz el az életben? Nem az állam, a munkáltató és a körülmények az okai, hogy sikeres leszel-e az életben?

És a többi kényes téma és sértődött hozzászólások. Akinek betalál, az megsértve érzi magát. Jellemzően pont azok, akiknek leginkább szól az üzenet. Ezzel semmi baj nincs, az elmúlt években rengeteg embert láttam megváltozni és a legtöbben sértődötten kezdték el, amikor idetalált a blogra valahonnan.

Sajnos ez egy ilyen nehéz terep. Ma az ország még ott sem tart, hogy egyáltalán beszélni lehessen a témáról. Innen kell majd eljutni oda, hogy mindenki számára természetes legyen, hogy ad.

Hogy ne legyen túl hosszú a cikk, néhány felvetésre válasz, ami előkerült a hozzászólásokban:

- Ne támogass olyat, aki nem akar megváltozni. Én ezért sem hiszek abban, hogy mondjuk a mélyszegénységben élőket abban kellene segíteni, hogy megmaradjanak a jelenlegi állapotukban. A segély csak azt segíti elő őket, hogy minden úgy jó, ahogy van és várjuk a segélyt.

A Biblia is elég egyértelműen fogalmaz: aki nem akar dolgozni, ne is egyen. Aki nem képes dolgozni, azt viszont kötelessége támogatni a társadalomnak.

Munkakerülőket, alkoholistákat, azokat, akik arra rendezkedtek be, hogy mások eltartsák őket, nem kell támogatni.

Azonban azoknak, akik az esélyt sem kapták meg az élettől, hogy jussanak valahová, azokat támogatni kell.

Nekem ezért is nagyon szimpatikus a Bagázs és a hasonló szervezetek. Ők soha nem adnak semmit, "csak" oktatást és nevelést azoknak, akik élni akarnak vele.

Például pénzügyi oktatást tartanak azoknak, akiket senki nem tanított meg a pénzzel bánni. (Volt egy ablakcsere programjuk, csak azok vehettek részt benne, akik az önerőt megspórolták maguknak előtte.)

A gyerekeket tanítják viselkedni, kifejezni az érzelmeiket, hogyan tanuljanak, stb. Neked például evidens, hogy napszaknak megfelelően köszönni kell, mert neked ezt megtanították. De te se tennél így, ha más közegben nőttél volna fel.

(Emlékszel még, hány évig kellett treníroznod a gyerekedet, hogy mindig köszönjön, ha bemegy valahová vagy elmegy valahonnan? S ez csak egy apróság. Akinek nem voltak olyan szüleik, akik ezt átadják nekik, menthetetlenül lemaradnak az életről már az indulásnál.)

Jártam cigány családokhoz és erősen gondolkodtam, mivé lettem volna, ha ott nőttem volna fel. Arra jutottam, hogy nem kétdiplomás szakember, hanem hétpróbás gazember lettem volna, ha én is abban a közegben növök fel.

Ezért kell segíteni, hogy változás legyen. Azonban ott is van olyan, aki nem is akar megváltozni. Azokat hagyni kell és nem támogatni az életvitelét.

- Nagyon nézd meg, kiket támogatsz. Sok a csaló (s nem csak az aluljárós képeslapos lehúzásokra gondolok, de például a mindenféle gyerekrák alapítványokra, akik csak balekoknak nézik az embereket.) és sok a jó szándékú, de nem hatékony szervezet, akik túl sok pénzből túl keveset érnek el. Ez azonban ne legyen kifogás arra, hogy miért nem támogatsz senkit. Csak szánj rá időt, hogy utánajárj, kinek adsz és milyen célra. Mennyit fordítanak valóban a célra és mennyi megy el egyéb kiadásokra? Mennyire hatékonyak, milyen eredményeik vannak?

- Tudom, ezt nagyon nehéz megérteni, de az adakozásra neked legalább akkora szükséged van, mint annak, akinek adsz. Neked is nagy segítség, hogy se a pénzedbe, se saját magadba ne legyél szerelmes. Ha adsz másoknak, már nem valami bálványként nézel a pénzre és legalább néhány pillanatra nem te leszel a legfontosabb személy. Fontos rendszeresen felemelni a fejedet és szétnézned magad körül. Próbáld ki, hogy a fizetésed egy részét rendszeresen továbbadod, tényleg pozitív módon változik meg a pénzhez való hozzáállásod.

- "Most nincs pénzem, mert erre meg arra kell, majd adok, ha lesz elég." Ha így gondolod, soha nem lesz annyi pénzed, aminél nem akarsz többet. Ha ezt a cikket el tudod olvasni, akkor van nálad áram és internet, sőt számítógép vagy mobiltelefon. Nehéz elképzelni, hogy havi ezer forintot sem tudnál nélkülözni. Mi lenne, ha holnaptól ötezer forinttal kevesebbet keresnél? Ha a válaszod az, hogy továbbra sem omlana össze a pénzügyi életed, akkor nem nem tudsz adni, hanem nem akarsz, mert inkább magadra költöd, mint másnak adnád. Ebben az esetben az előző pontot olvasd el.

- "Inkább a rokonaimat támogatom." A rokonaid támogatása szükséges és jó dolog, de ez még nem az igazi adakozás, ha például édesanyádnak adsz pénzt, az majdnem olyan, mintha saját magadnak adnál. Nem elhagyva a rászoruló hozzátartozók támogatását keress olyan célt, amire szívesen adsz. Ez lehet a szomszédban lakó özvegyasszony is, nem feltétlen kell valami szervezetnek adni.

Röviden csak ennyit akartam még hozzáfűzni az előző cikkhez.